Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)
a tényt nem lehet eltussolni: bizony partivadászat volt az a javából, ezt Nosztynál senki sem tudhatta jobban. Aminthogy a váltóhamisítás dolgában sem áltathatjuk magunkat. Ha nem tudta meg a világ, voltak azért, akik tudták, mi az igazság. Tudta például az ö-reg Noszty Pál; ő a fia és Kozsehuba közötti szóváltás kapcsán egyértelműen „ítélkezett”: „Te gazember — sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől. — Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez — méltatlankodott Kozsehuba. — Menjünk — szólt az öreg Noszty — itt többé nincs semmi keresetünk. — De engem ez az űr megsértett! — dühöngött a hadnagy. — Ez vért kíván. — Eredj a pokolba, az igazat mondta.” S amikor Feri a friss festékhez ért kardbojtját tisztogatni kezdi: „Nem árt már annak semmi — sóhajtott az öreg — be van az már piszkolva anélkül is.” Eddig a hős apja, a fiát kényeztető öreg vivör, aki egyébiránt korántsem erénycsősz. De milyen beszédesen tanúskodik ez a jelenet Mikszáth ítélkező szándékáról: hiszen a frissen festett ajtóknak mint epikai kelléknek nincsen semmi egyéb funkciójuk, csak az, hogy az író ezt a keserű mondatot kimondassa. De nemcsak kimondat: ki is mond. Például amikor Tóth Mari elédeleg a Feritől kapott „apróhirdetéseken”. „Merengett, álmodozott, bekalandozta azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig milyen rút volt, milyen közönséges — mi már láttuk).” Vagy amikor Feri rászánja magát a kétségbeesett végső sakkhúzásra, Mari kompro- mittálására, s Mikszáth a hőse lelkében viharzó érzéseket ecseteli, nem hagy kétségben afelől, hogy „a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus zagyvaléka ... lényének alapját képezte.” E szavak értelme és súlya aligha vitatható, de a szerző álláspontjának felismeréséhez nem feltétlenül szükségeltetnek az elbeszélő szavai, az „expressa verba”. Ha az írás műveszet, akkor bizonyára megvannak az írónak a maga művészi eszközei is, hogy véleményt mondjon. íme, a regény befejezéséből egy sokatmondó szemelvény, kérjük türelmes olvasónkat, kövesse figyelmesen és elfogulatlanul. Onnan kezdve, amikor Tóth Mihály mennydörgő hangon bejelenti, hogy felesége és leánya elutazott, a lagziból nem lesz semmi. „Homlódyné fölszisszent, mint egy kígyó:20 (Meg vagyunk gyalázva), majd oldalba döfte legyezőjével távolabb álló férjét: — No, lássunk most benneteket, akik nadrágot viseltek. A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott, hogy a falak is rengtek belé. — Ön, Noszty Ferenc úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg kellett neki szereznem az elégtételt, mely tisztelereméltó rokonainak megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom s bocsánatot kérek, hogy ide kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék szegény gyermekem, mintha a történtek után a család nem akarta volna fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt, uraim, gentlemanek, aKik tudják ezt méltányolni. Ferinek minden vére arcába tódult, orrcimpái reszkettek, melle zihált s az utolsó szavakat nem is hallva (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh), Tóth felé rohant ... — Ezt nem hagyjuk annyiban — ordítá s kitépte magát az őt visszatartó kezektől. — Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk . .. S vérbeborult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyílt a könyvtárszoba ajtaja, s egy magas, délceg katona lépett be és rászólt éles hagon: — Akar ön valamit? Noszty Ferenc hátrahőkölt az ismerős hangra s félénken felpillantott ahonnan a kérdés jött. Stromm ezredes állott a küszöbön összefont karokkal és ismétlé: — Mit akar? Noszty karjai lankadtan estek le s halotti sápadtság borította el arcát:
