Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)

típusát és egyik legkristályosabb megnyilatkozását, amely negatív tanulságával hozzásegít — kimondom — Mikszáth művének a megvédéséhez és minden bizonnyal mélyebb megértéséhez. Nem a „felháborodás” vezet. Az olvasás végső soron kinek-kinek magánügye. De azért megállnák egy pillanatra annál a gyakran hangoztatott tévhitnél, hogy „a mű önmagáért beszél”. Némely esetben igen. Többnyire nem. Többnyire, mint már elöljáróban utaltunk rá, író és olvasó közé ékelődik a kritikusok, értelmezők és egyéb „közbülső emberek” csapata. Csakis ott nincs rájuk szükség, ahol az egykorú mű közönsége mindennek birtokában van, amire a mű adekvát befogadásához szüksége van. (De mikor van teljesen birtokában?) A Noszty fiú esetéről igen sok egykorú és későbbi kritika maradt fenn. Az átdolgozásokról is. Ha ezeket végiglapozzuk, újabb érveket találunk álláspontunk megerősítéséhez. Nem a kritika tekintélyét: a kritikus nem orákulum. Hiszen a nagyközönség tetemes részének bizalmatlanságát a hivatásos kritikával szemben éppen az táplálja, hogy a kritikusok, a szakemberek is csakúgy ellentmondanak egymásnak, akár a hivatásos politikusok, nyelvészek és orvosok: ezért is hiszi magáról mindenki, hogy ért a politikához, az orvostudományhoz és a nyelvhez. A szakértőktől ugyanis inkább azt várnánk, hogy nagyjából megegyezzenek. De minél több érzelmi érdekeltség, felépítményi elfogultság társul a problémához, annál kisebb erre a remény. Annál feltűnőbb, hogy Mikszáth regényének bírálói közül éppen a legnevesebbek, a legtekintélyesebbek, az irodalomtörténet viszonylag megállapodott értékrendjében a legmagasabban állók vagy legemlékezetesebbek egyetértenek a regény tendenciáját illetően. Mármint abban, hogy Mikszáth igenis ítélkezik. A sok kínálkozó példa közül, íme, néhány jellegzetesebb. A katolikus és konzervatív szelleműnek mondott Szerben Andor József „cinikus rikítónak” mondja Mikszáth szemléletét. Az író szerinte a lelke mélyén talán szereti az általa ábrázolt középosztályt, azért bánik vele olyan „brutálisan”. Az egész könyvben egyetlen tisztességes férfi van, Tóth Mihály, különben minden „szédületes erkölcsi piszok”. A kritikus a regényben leírt emberek és állapotok jellemzésére a „romlott”, „lelkiismeretlen”, „frivol”, „erőszakos”, „dölyfös”, „korlátolt” és „műveletlen” jelzőket használja.8 Alexander Bernát is úgy látja, hogy Mikszáth inkább sajnálja, mint gyűlöli Noszty Ferencet, mégis „végez vele, nyugodtan, de kérlelhetetlenül.. .”9 Schöpflin Aladár — őt igazán szükségtelen jellemeznünk — sokszor és sokat írt Mikszáthról; itt azt idézzük, amit az említett szakdolgozat szerzője: „A Noszty fiú már egyenesen hatalmas persziflázsa a dzsentrinek. A családi politika . . . a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a komoly közdolognak léha játékká való süllyesztése, a közhatalomnak magáncélokra való felhasználása — ezek azok a jellemvonások, amelyek a Noszty fiúból mint a vármegyei élet jellemző vonásai tűnnek elő. Ez a regény tükröt tart a vármegye urai elé.”10 Pintér Jenő nagy nyolc- kötetes művében, mely a Horthy-korszakban egyetemi tankönyvként is közkézen forgott, ezt olvassuk: „A terjedelmes regény lehangoló képet fest arról, hogy erkölcsi tekintetben mennyire lecsúszott a magyar földbirtokos nemesség. Az országos politika, a társadalmi szereplés olyan emberek kezére jutott, akikben nincs semmi nemesebb lelki tartalom.”11 A szellemtörténész Várkonyi Nándor is megjegyzi, hogy bár az íróban sok a rokonszenv a dzsentri iránt, ebben a könyvében „a sötétenlátásig, a hideg kiábrándult realizmusig megy.”12 A népi írók eszméit valló Féja Géza szerint „a dzsentri itt elszánt kalandor, kártékony élősdi”.13 Martinkó András protekciót, antiszelekciót emleget: „A dzsentri életforma ilyen bemutatása már több, mint mulattatás, ha nem is hitvallás, minden esetre a megcsömörlés és a csődbejutás keserű érzése. Bármilyen különösen hangzik is, nincs messze Ady és Szabó Dezső útjától.”14 Barta János lényegesen elnézőbbnek érzi Mikszáth érzelmi viszonyulását alakjaihoz, de a regény objektív értelmét ő sem látja másképpen: „Mikszáth már a regény elején nem hagy bennünket afelől kétségben, hogy erkölcsileg hitvány, társadalmilag élősdi figurát tervez.”15 A marxista Király István 1952-ben megjelent monográfiájában úgy látja, a dolgozó nép szólalt meg Mikszáth regényének lapjain. Elemzésének alapja a történelmi materializmus, az osztályharc szempontjai. Schöpflin, Pintér, Várkonyi, Féja, Martinkó, Barta, Király... liberálisok, szellemtörténészek, narodnyikok, klerikálisok, marxisták: összeesküdtek volna, hogy elrontsák az idillre sóvárgó lelkek örömét? Hova forduljon hát, honnan reméljen biztatást a verőfényre szomjazó? Születtek ilyen hangok is, kivált az említett átdolgozás nyomán. Elég fellapoznunk a Színházi Életben Rákosi Jenő ismer-