Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)

valamely értelmezés mellett mások ellenében síkraszálljunk, van-e bárkinek is joga a mű alkotója (a „feladó”j és befogadója („a címzett”) közé furakodni s valamiféle nem igazolható és nem fémjelezhető „szakértelem” nevében közvetíteni köztük? Ha egy mű „minden határon túl” még folyvást a szerző alkotta szövegre való hivatkozással értelmezhető, „tálalható” és „fogyasztható”, akkor szöveg voltaképpen nincs is: s ezen a végsőkig vitt következtetésen nem megbotránkozni kell, hanem szembenézni vele. Említett hallgatóm előkészületei során, a polémia hevében, le is írta ezt a mondatot: „Minden jogos, amit az olvasó jogosnak vél.” Ne hördüljünk fel: Ojabb adalék ez csak a régi felismeréshez, hogy ha egymással a nyelv közegén át érintkezünk, meg kell határoznunk szavainkat, ebben az esetben a „jogos” és „jogtalan” fogalmát. Jogában és módjában áll (sajnos) bárkinek egy műalkotás „nyomán”, annak elemeit, gondolatait, cselekményét, alapeszméjét felhasználva vagy akár visszájára fordítva más művet alkotni, méghozzá (sajnos) az eredeti címet változatlanul hagyva. A törvény ezt nem tiltja. De vannak a szónak egyéb jelentései is. Értelmező szótárunk tanúsága szerint „jogos” nemcsak annyi, mint „törvényen, jogon alapuló”; jelentheti azt is, hogy „indokolt, kellően megalapozott”. Más szóval, a szó első értelmében nyugodt lélekkel hangoztathatom, hogy kétszer kettő ct, de második értelmében aligha. Amikor pedig műalkotással kapcsolatban használom a szót, a szerző jussát védem szellemi tulajdonához. Amennyiben elismerjük, hogy a szerző műve önmagával azonosítható, nevén nevezhető, bizonyos szándékot megtestesítő artefaktum, képmutatás és nonszensz volna a további értelmezés és értékelés során kikapcsolni a szerzőt (azzal, hogy szándékát a szövegben nem tartjuk kimutathatónak) és a szöveget (azzal, hogy a szándék ismerete híján nincs reális léte). De szöveg van. Egyéni értelmezései ingadoznak, feleselnek egymással, kétszer r.em ismétlődnek, de azért szöveg mégis van. A kritikailag rögzített szöveg valahogy olyasformán képzelhető, mint egy virtuális pont, egyes olvasatai megannyi további pontként a szövegtől mint a céltábla közepétől kisebb-nagyobb távolságra elszórtan helyezkednek el, maga a mű pedig mindezen pontok „mértani helye”, summája.

Térjünk most már vissza problémánk kiindulópontjához: a mű végéhez. Noszty Feri házasodási kísérlete kudarccal végződik, Tóth Mihály bejelenti a násznépnek, hogy leánya elutazott s az esküvő elmarad. Minthogy itt olyan mozzanatról van szó, amelynek nincsenek mennyiségi fokozatai — egy esküvőt nem lehet többé vagy kevésbé megtartani — semmiféle mesterkedéssel sem lehet a szerző, Mikszáth Kálmán döntését számottevően árnyalni: ténykérdés, questio facti. Szoktak rá utalni, hogy Mikszáth a regény alapötletét egy a maga idejében nagy port felkavart valóságos eseményből merítette („a bácskai szenzáció”), de ennek nincs különösebb jelentősége és nem nyújt fogódzót az író szándékának a megfejtéséhez. Az író nem tartozik felelősséggel a valóságnak, annak egyedi tényei nem kötelezik a regény műfajában úgyszólván semmire; efféle megtörtént epizódok éppúgy ihlethették volna egy ellenkező végkifejletű történet megírására, mint a megvalósult változatra; szándékáról ez az átvitel mitsem vall Ki. Ám aki a Noszty fiú esetét úgy alakítja át, hogy a megoldást az ellenkezőjére változtatja, megmásítja a művet; érzésem szerint a meghamisítás szó sem volna itt túlzottan szigorú.

Am a korabeli — és jórészt a későbbi — közönség és kritika jelentős része nem így gondolkodott, hepiendet kívántak; végtére is, Mikszáth egy szép fiatal pár történetét írta meg, s kapcsolatukból nem iktatta ki, nem száműzte a szerelmet: hiszen Mari kétségkívül fülig szerelmes, s ami Ferit illeti, hát hiszen ő is vonzódik azért Marihoz

— igaz, hogy a milliókra vetette ki a hálóját, de ki ne örülne, ha a hozományhoz tetejébe még szép feleséget is vihet a házhoz; az ellenkezőjén jobban csodálkoznánk. Igen, Feri, a maga módján, a történet vége felé már csaknem szerelmes Mariba. Az olvasók többsége, még az olyanok is, akikben azért berzenkedik az igazságszeretet, a józan ész, az előrelátás, a lelkűk mélyén hajlanak a derűsebb, idillibb megoldásra. A skrupulózusabb kritikusok érthetően fogódzót, ürügyet kerestek a gyökeres változtatáshoz. A regény utószavában Mikszáth jelzi azt a szándékát, hogy a műhöz folytatást ír: nem lehetne-e ezt úgy értelmeznünk, hogy végül mégis összehozza a kedves fiatalokat? A kritikai kiadás jegyzetapparátusa kivonatosan közli egy F. J. betűjeles újságíró beszámolóját a Harsányi Zsolt-féle átdolgozás 1926-os bemutatójáról.2 F. J. itt azt állítja (nincs e percben módomban utánanéznij, hogy Mikszáthot ő interjúvolta meg