Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Lovicsek Béla: Feltámadás hajnali négykor (elbeszélés)
azért nyilatkozhatott volna. A főnővér, az örökké morgó, zsörtölődő vén banya, szintén hallgatott, mint a csuka. Ha tudnád, mennyire gyűlöltem! Pedig a munkáját igazán becsületesen elvégezte ... Gyalázatosan éreztem magam. Egyébként is rossz alvó vagyok, de azokban a napokban és hetekben végképp elkerülte szememet az álom. Egész éjszakákat átolvastam a folyosón kuporogva, hogy senkit ne zavarjak. Akkoriban került az osztályunkra egy fiatal, szőke nővérke. Valahonnan a Tátra alól helyezték hozzánk. Mit mondjak... csinos, légies teremtés volt. Olyan nesztelenül járt-kelt közöttünk, mintha a föld felett pillangózott volna, s már-már kínossá Vált a pontossága. A kellő pillanatban mindig ott termett, (ahol éppen szükség volt rá. Mintha a falról lépett volna le .. . Arcra nem volt az a kimondott szépség, de amikor elmosolyintotta magát, különös báj lengte körül. Nyilván az tette annyira vonzóvá és kívánatossá, természetesen nemcsak az: egész emberi magatartása, melegsége, megnyugtató tapintatossága. Két-három hét elteltével bosszantani kezdett, hogy mindenkihez egyformán kedves. Például nekem miért ne nyújthatna egy icipicivel többet, mint a szobatársaimnak? ... Azért voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy az én ágyamat nagyobb gondossággal rakja rendbe, hogy melegebb fénnyel ragyog a szeme, amikor énrám néz... Látod, 'öregem, ilyen hülye, önző és hiú az ember! Néhány napig borongós, esős és szeles volt az időjárás. Talán annak a hatására paprikázódtam fel annyira, hogy az egyik nagyvizit alkalmával durván rátámadtam a főorvosra: miért kínoz, miért nem mondja az igazságot nyíltan a szemembe?! . .. Nincs komoly baj, nyugodjon meg, mondta csendesen, de néhány hétig még itt kell maradnia.. . Némileg ugyan lehűtött a nyugodt hangja, de azzal, hogy néhány hétig még . . . taplót tett a fülembe. Hát persze: az a néhány hét éppen arra elegendő, hogy elpatkoljak. Szinte biztosra vettem, hogy már csak néhány hetem van hátra. Rettenetesen elkeseredtem. A nővérke éjszakai szolgálatos volt. Szokás szerint a folyosón olvastam, azaz csak néztem a betűtengert, de egyetlen szót sem tudtam elolvasni. A nővérke észrevette hangulatom gyökeres megváltozását, tudta az okát is, segíteni próbált. Ha nagyon unatkozik a művész úr, segíthetne a holnapi gyógyszeradagolás előkészítésében, mondta. Rábólintottam: nagyon szívesen. Hajnalig annyit csacsogott a fülembe, és olyan kedvesen, hogy mindenről megfeledkeztem: tüdőgondozóról, betegségről, halálról. Mindez megismétlődött háromszor-négyszer. Akkoír elhatároztam, bogy hálából vásárolok egy doboz csokit, egy üveg tokaji aszút, s legközelebb megajándékozom. Az ajándékot nem akarta elfogadni. Végül is átvette, azzal a feltétellel, hogy az italt közösen fogyasztjuk el. Persze, szabódtam. Tudtam, ha újra belekóstolok, végem. De olyan széjpen kért, hogy nem tudtam visszautasítani. Elfogyasztottuk az aszút. Mondanom sem kell, a több évi kihagyás után mennyire a fejembe szállt. Ami azután történt, öregem... A képzelet, az álom és a valóság mezsgyéjén üldö* gélve, majd félkönyökre támaszkodva magam előtt láttam gyerek- és kamaszkorom dombocskáit, lankáit, völgyeit, meg a virító csipkebokrot... Sorra bebarangoltam a csodálatos tájakat, miközben a szőkeség gátlástalanul csókolt és csókolt... Mintha jeges és tüzes eső vert volna, mintha frissen csobogó forrásból habzsoltam volna az éltető vizet... A csókjai nyomán jutott el tudatomig a felismerés, hogy negatív vagyok... egészséges! Feltámadtam... Hajnali négyet mutatott a karórám.
