Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Duba Gyula: Írói feladat
Duba Gyula ÍRÓI FELADAT A közelmúltban az 0] Szó egyik napihíre arról tudósított, hogy az iraki-iráni háború során megsérült novruzi fúrótoronyból naponta 6000 hordó olaj kerül a tenger vizébe. Az így keletkezett „olajsziget" már húszezer négyzetkilométer terjedelmű és mozgása során húsz kilométernyi közelségbe került a bauzaini partokhoz. Újságolvasás közben, hasonló hírek felett többnyire közömbösen siklik el katasztrófákról és rémségekről szóló tudósításokhoz szokott tekintetünk. Az információs robbanás folyamán erőtlenekké váltak a szavak, nem közvetítik a dolgok lényegét, lelkünk mélyéig nem hatolnak. Már a tömeggyilkosságok látványát is megszoktuk. Nem fásultság ez már, nem is közömbösség talán, hanem — valóban így lenne? — az ember új Természete. A huszadik század modren emberének ábrázata, amely arc világháborúk poklának a tüzében edződött keménnyé, rezzenéstelenné. Az idézett hírrel tegyünk kivételt, nézzünk a szavak mögé! Az olaj a modern ember mozgásszabadságának legfőbb feltétele, de szabadjára engedve a természet egyik legnagyobb ellensége. A föld mélyéből gáttalanul feltörő, évmilliós zártságából kiszabaduló és a világra ömlő olaj elpusztít minden életet. A tenger elő világa kihal, a víz minden használatra alkalmatlanná válik. A madarak beleragadnak, az aranyló fövenyre kicsapó olaj bűzös mocsárrá változtatja a tengerpartot. A technikai civilizáció amúgy is már-már törvényszerűen és szinte megakadályozhatat- lanul rombolja a természetet. A föld olajtartalékai végesek, egyszer kimerülnek. Ezért drágul a benzin, egyes országokban már jegyre adják, szűkülnek az olaj adta mozgáslehetőségek, az ember szabadsága visszafejlődik. Mi történt az emberrel? Olyan erőket szabadított el, melyek a földdel együtt elpusztítják? Az újságokban a jövő űrháborújának reális lehetőségéről is olvashatunk. Rakétákról, melyek világrészek elpusztítására képesek. Milliárdokról és pénz-billiókról, melyek öncélúan, kihasználatlanul emésztődnek el a fegyverek tökélyének „oltárán”. Ne csodálkozzunk, hogy a mindennapi józan emberi ész tehetetlenségében megdermed. s a szavak értelme alig érinti meg, és a betűk felett fáradt közömbösséggel siklik át tekintetünk. A világpusztulás víziója elképzelhetetlen, tehát úgy véljük, nem létezik. Pedig közben érezzük, hogy valós lehetőség. Nincs fontosabb és felelősebb írói felaaat, mint visszaadni a szavak értelmét. Rádöbbenteni az embereket, meggyőzni az emberiséget, hogy a szavak mögött drámai jelentés áll, tragikus valóság, melynek mélységeire nem odafigyelni az önpusztulással azonos. Tudom, a modern életforma rohanó, fárasztó, felületességre kényszerít és megsokasodott részleteivel, idősíkjainak egymásbaolvadásával és látszat-nyugalmat biztosító komfortjával elfedi előlünk a lényeget. Éppen ezért szükséges a tudatos szembefordulás. Ezért kell a szavak mögött meglátni valós értelmüket, hogy a tudatunk a védekezésre képes, tiszta és emberi maradjon. Hogy alapmagatartásunk ne a közömbös belenyugvás, hanem az emberhez egyedül méltó reális helyzetfelmérés és normális ítéletalkotás legyen. A feladat óriási, nehézségei számosak és természetesek. De az írónak tudatosítani kell, hogy az emberiség számára lét és nemlét kérdésében sosem volt még ilyen drámai világhelyzet. S azt is tudnia kell, hogy az írói felelősség sosem volt még ilyen óriási súlyú és kötelező, mint éppen korunkban, amikor a szavak a lét felszínén úsznak, míg a mélyben elkeseredett harcukat vívják az ember természetes életösztöne, születésével örökölt békevágya és a minden pusztításra kész, militáns világerők.
