Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Ardamica Ferenc: A tizenharmadik oldal (szatirikus elbeszélés)

Á gyertyagyújtásnak lett is némi pozitív eredménye. „Cégtáblák“ című novellája pont tizenhárom oldalas lett, nem hosszabb!!! — a cérnából még futotta volna, a gyertyából már nem... A „Cégtáblákat“ kísérő levéllel küldte be a „Gyertya“ szerkesztőségébe, ahonnan Óvatos szerkesztő a következő kísérőlevéllel [expressz!) küldte vissza:

„Jó tollal megírt »Cégtáblák« című novellája tetszett. Különösen bravúrosra sikeredett a tizenharmadik oldala, azaz a vége! Ezért visszaküldöm. Lapunkat külföldön is olvassák! Persze, erről Ön nem tehet. Biztosíthatom, én sem. Lehet, hogy még a columbiai egyetem sem! A téma, amelyet novellájában feszeget, most nem téma. Jelenlegi gazdasági helyzetünkben — mely nem tűri a pazarlást — nem időszerű. Majd annak idején megkérjük, ismételten küldje be közlés végett szerkesztőségünkbe. Természetesen akkor is csak a tizenharmadik oldal nélkül vállalhatjuk... Addigra gazdasági helyzetünk kikristályosodik, meglátjuk, mivel világítunk, villannyal-e, vagy gyertyával?! Megértését köszönjük!“______

— Nem vagyok babonás! — ordított fel Vidéki, pedig a lelke mélyén már az volt. Jóformán le sem higgadt, máris megszületett a döntő elhatározás. Nem lesz több tizenharmadik oldal — erről kezeskedik! (Jobb szállodákban sincs tizenhármas szoba!) Nem lesz, és kész!

Nyomban asztalhoz ült, és hozzá látott régen dédelgetett elbeszélés-témája megírásához.

— „A gyík farkának“ nem lesz tizenharmadik oldala! „A gyík farkának“ sikerülnie kell!

„A gyík farka“ sikerült. Holtbiztosán sikerült. Az író megérzi az ilyesmit. Mindössze egy bibije, egy szépséghibája volt. A farok (ez a farok is!) hosszabb lett a kelleténél. Pedig Vidéki nem tartozott a hömpölygő írók sorába, kellően feszes tudott lenni, bírta a sűrítés művészetét, csak éppen fecsegő korszakánál tartott. Hiába tördelte le már írás közben „A gyík farkát“, ez állandóan kinőtt. Tizenöt részből, akarom mondani oldalból állt... Mit volt mit tennie, cselhez folyamodott, ha nem akarta megszegni önmagának adott szavát.

— Az istennek sem írom le többé a tizenhármas számot! — fogadta meg ismét a billentyűk fölött, és a tizenkettes oldal után így folytatta: 12a., 12b., 12c., majd rendbe rakva a kéziratot elégedetten összedörzsölte kezét.

„A gyík farkát“ a „Kancsi Pillantások Irodalmunkra“ című irodalmi folyóiratnak szánta. Úgy döntött, személyesen mutatkozik be a rangos folyóirat szerkesztőségében, s egyúttal egyetlen kiadónkban — az „Unalomban“ — annál is inkább, mivel mindkettő egy és ugyanazon épületben székelt. Kiválogatta eddig írt elbeszélései, novellái színe-javát — gondosan kiszedvén mindegyikből a kritikus tizenharmadik oldalt — felült a fűtetlen autóbuszra, és irány a főváros.

A „Kancsi Pillantások Irodalmunkra“ szerkesztősége egy tizenháromszor elkanyarodó szűk folyosó tizenharmadik szobájában helyezkedett el. Ajtaján táblácska fityegett: „Leadási nap. Ma nem fogadunk!“

No nem. Nincs az a pénz, amiért Vidéki belépett volna. Fogta „A gyík farkát“, még szerencse, hogy a hosszúságához képest elég vékony volt, és becsúsztatta az ajtórés alatt. Azután, mint aki jól végezte dolgát, beszállt a felvonóba, megnyomta a gombot és repült a tizenkettedik (jó jel!) emeleten levő „Unalom Kiadó“ irodái felé. E repülés közben a felvonó csak tizenháromszor (rossz jel) akadt el vele.

Az „Unalomban“ gyűltek, beszélni itt sem lehetett senkivel, unott titkárnő látta el a kidobóember szerepét. Vidéki félénken kihátrált az irodából, s a liftnek a közelébe sem menvén — gyáván lesurrogva a lépcsőkön — elhagyta az épületet.