Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Fülöp Imre: A jóindulatú daganat (szatirikus elbeszélés)

A nyugdíjas, mielőtt válaszolt volna, kihönpintette poharából a maradékot.

— Éjjeliőr .. .

— Micsoda?

— Tetszik tudni, a nyugdíjasok leghamarabb a portán kapnak helyet. Vagy éjjeliőrök — tette hozzá tudálékosan.

— Szóval tőle hallotta?

— Most már százszázalékos vagyok benne. Mit száz? Ezer!

— És ő kitől hallotta?

— Senkitől — súgta titokzatosan.

— Csak nem egyedül fundálta ki? — kapcsolt az igazgató.

— De bizony! Még kérkedett is vele, hogy ő a „keresztapa“. Én persze mindjárt mondtam neki, hogy nincs abban semmi szíellemessőg, ha egy emberre azt mondják, hogy dagadt.

Az igazgató visszanyerte mlniumszínét.

— Pláne, ha tényleg kövér — vágta rá dühösen.

— Nem — próbálta visszaszivni szavait a portás. — Akkor sem, ha nem kövér.

— írásban adja, hogy tőle hallotta a gúnynevem? — fogta most már rövidre a szót a sértett.

— Természetesen.

Az igazgató behívta a titkárnőjét, s gépbe diktálta neki a portás vallomását, miszerint határozottan emlékszik, hogy Tóth Gáspártól hallotta először az üzem igazgatójának csúfnevét. S hogy nevezett még büszke is volt a név kiagyalására.

— Figyelmeztetem: ha egyszer aláírja a vallomást, többé nem vonhatja vissza!

— nyújtotta neki saját töltőtollát az igazgató.

A portás alákanyarintotta a nevét.

— Most pedig szembesítem Tóth Gáspárral — jelentette ki az igazgató.

— Azt már nem — szólt a másik.

— Nem elég, hogy írásban adta, a szemébe kell mondania.

— Nem mondhatom a szemébe.

— Muszáj — öntötte el az epe az igazgatót.

— Hiába muszáj — folytatta nyugodt hangon a nyugdíjas.

— Ellenvetést nem tűrök! — üvöltötte Rosszindulatú Daganat, s levegő után kapott.

A portás illedelmesen megvárta, amíg a vállalat vezérembere némiképp magához tért, csak azután szólalt meg.

— Nem mondhatom a szemébe, mert meghalt.

A párnázott ajtójú helyiségben most 'olyan csend lett, mint amilyen talán a néhai éjjeliőr sírjában sincs. Még az igazgató hörgése is megszakadt: egyáltalán nem kapott levegőt. Amikor nagy sokára sikerült a tüdejét teleszippantania, ezt üvöltötte legalább ötven decibeles hangerővel:

— Ki innen!

Aztán elsötétült előtte a világ.

A kórházban háromszor látogatták meg alattvalói, s mindannyiszor megnyugtatták, hogy a vállalatban rendjén mennek a dolgok, jóllehet az igazgató elvtársat nagyon, de nagyon nélkülözik. Közölték vele, hogy a portásnak útilaput kötöttek a talpára. Azt már nem árulták el neki, hogy éppen a napokban telt le az idő, amelynek ledolgozását a törvény a nyugdíjasoknak engedélyezi.

Gyöngélkedése idején még többet töprengett azon, milyen alattomos népség az ő beosztott serege. Ahelyett, hogy hálával gondolna igazgatójára, csúfnevén emlegeti.