Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Fülöp Imre: A jóindulatú daganat (szatirikus elbeszélés)

Visszatérve számos intézkedést hozott. Például (az emberi kapcsolatok helyes; fejlődése érdekében) megtiltotta, hogy bárkit is a gúnynevén szólítsanak. Még ha az illetőnek' nincs is kifogása ellene. A fölöttesek gúnynevén való emlegetése esetére különös megrovást helyezett kilátásba. A tekintély a termelés fokozásának egyik feltétele, hangsúlyozta a vállalat vezető dolgozóinak összejövetelén. És a minőség szüntelen javításáé (is.

Intézkedései csakhamar szemmel látható eredményt hoztak. No nem a „termelés fokozásában lés a minőség szüntelen javításában“. Abban nem. Legalábbis egyelőre. Annál inkább az emberek hangulatában. Egyszeriben mindenki mindenkitől félni kezdett. Még a falaknak is fülük van, suttogták egymásnak. Elterjedt a hír, hogy Rosszindulatú Daganat, bocsánat: az igazgató elvtárs, besúgókat bízott meg az egyes termekben, üzemcsarnokokban, akik megfelelő jutalomért mindenről tájékoztatják. Talán még arról is, amit senki sem mondott. Akadtak, akik lehallgató készülékekről suttogtak. Ha valaki kegyvesztetté -válik^ baLjijL csodálkozzék.

Rosszindulatú látszólag elégedett volt a megváltozott "helyzettel. -Be- ^sek látszólag. Lelke legmélyén nyoma sem volt az elégedettségnek. Mi több, egyre mélyebb szakadékot érzett önmaga, közvetlen beosztottjai és a vállalat dolgozói közt.

Mindennek ez szerencsétlen csúfnév az oka, igyekezett vigasztalni magát. Aztán arra gondolt, hogy gyerekkorában is gúnyolták, de akkor nem vette úgy a szívére. Sem a dagi jelzőt, sem mást. Még Sólyomnak is hívták. Ezt a nevet gimnazista korában kapta, amikor osztályfőnöke ezt mondta neki, hogy a te fantáziád magasan röpköd, mint a sólyom. Másnap már az egész iskola így hívta. És ezért nemcsak hogy nem haragudott, még büszke is volt rá.

Mosolyogva gondolt az akkori időkre. Aztán szemrehányóan kérdezte, hova tűnt egykori bölcsessége. Ám ez a kérdés újabb kérdést szült: Csak nem leszek büszke a Rosszindulatú Daganat névre? Ha Sólyomnak „becéznének“, az más volna. Egészen más — öntött magának az ötcsillagos konyakból, mintha a rég letűnt időkre akarna poharat emelni. Egyedül ücsörgött az igazgatói szobában. Irénkének meghagyta, hogy a vezérigazgatóságtól és a minisztériumtól lefelé mindenkinek házon kívül van. Még telefonon se merjék zavarni. A titkárnőt ez nem lepte meg, hiszen az igazgató elvtárs határozott híve az egy-két órás csöndes egyedüllétnek.

Mint általában ilyen alkalmakkor, a Daganat ezúttal is elbóbiskolt. Álmában megszabadult terhétől: közepesnek bizony egyáltalán nem nevezhető testsúlyától. Sólyomként röpült, sosem látott magaslatok felé. S így kiáltott le az alulról rábámulóknak: „Ti vagytok a dagadtak!“

Arra ébredt, hogy feje a fotel karjába ütődik. Amikor nagy nehezen felegyenesedett, forgott vele az iroda. Nagy-nagy ürességet és szomorúságot érzett. Sólyomnak érezte magát, de olyannak, amely nem tud repülni: tériszonya van.

Kimondhatatlanul szégyenkezett.

Kopogtak. Irénke lépett be.

— Hozhatom a madártejet? — kérdezte halkan.

— Igen, hozza! — telt meg hangjával a helyiség.

Irénke csak kezdetben találta furcsának, hogy az új igazgató nem feketekávét, hanem madártejet iszik. Azt persze nem tudta, hogy már gyerekkorában is ez volt a legkedvesebb itala, csak akkor nem fogyaszthatott belőle, annyit, amennyire éppen étvágya támadt. Meg is fogadta, ha majd felnőj mindent bepótol. Ilyenkor, pótlás közben, minden szomorúsága elröppen. És elnézővé válik. Talán még annak is meg tudna bocsátani, aki a csúfnevét kitalálta.