Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Fülöp Imre: A jóindulatú daganat (szatirikus elbeszélés)
— Szóval így van — motyogta némi beletörődéssel. — Rosszindulatú Daganat — foglalta össze a tényállást, illetve zárta le a nyomozás eredményét, azaz eredmény telenségét. Irénke már-már abban kezdett reménykedni, hogy ú] oldaláról Ismerte meg fölöttesét: hihetetlen humorral veszi tudomásul a csúfolódást. Reménye azonban nyomban szertefoszlott. — Magam járok utána a dolognak! — 'fakadt ki a főnök, s olyan színű lett a nyaka, mint a míniumfestékkel bekent anyacsavar. Másnap munkához is látott. — Kérem kihallgatásra a portást — közölte tekintélyt parancsoló hangon szalmaszáltermetű alattvalójával. — Igenis — mondta Irénke a helyzet komolyságához illően, s már indult Is ... — Várjon! — szólt utána a főnöke. — Arról, hogy miért hivatom, egy szót se! — Igenis — válaszolta a titkárnő, ezúttal már némi csodálattal. Mintha máris biztosra venné, hogy a nyomozás sikerrel jár majd, mert amit egyszer az igazgató a kezébe vesz, az csak sikerrel végződhet. — Én nem is tudtam, hogy így hívják az igazgató elvtársat — hiiledezett a portás, amikor Rosszindulatú Daganat feltette neki a kérdést. — Ugyan már, ne nézzen félnótásnak! — vágott az asztal üveglapjára az igazgató. — Ha tagadni merészel, azonnal elbocsátom. Nyugdíjasokat különben sem vagyunk kötelesek alkalmazni. A porta őre felfogta, hogy a tény teljes tagadása tényleg nem válik hasznára. Tüstént helyesbítette szavait. Persze úgy, hogy „őszinteségében“ ne kételkedhessenek. Ehhez elég volt egyetlen szóval megtoldani iménti mondatát. Imigyen: — Én sokáig nem is tudtam, hogy így hívják az igazgató elvtársat. A módosítás tehát csak parányi, mégis jelentős volt. — És mikor tudta meg? — vallatta az igazgató. — Arra már nemigen emlékszem — hümmögte a porta őre. — És kitől hallotta? — hangzott az újabb kérdés. A nyugdíjas kapuőr most döbbent rá, hogy ami itt folyik, az tulajdonképpen vallatás. Vallatásban pedig nemegyszer volt része hajdanán. És sosem tudtak meg tőle semmit. Mindig kivágta magát valamilyen eredeti ötlettel. Éppen most hagyná cserben a lélekjelenléte? — Már tudom! — csapott a homlokára. — Ki vele! — sürgette az igazgató. — Persze hogy tudom. Határozottan emlékszem rá. — A nevét! A nevét mondja! — Hát a Gazsitól! — Milyen Gazsitól? — ugrott fel székéből Rosszindulatú. — A hogyan is hívják Gazsitól. .. — Emlékezzen! Ember, emlékezzen! — Megvan! — mosolyodoít el a portás sokat sejtetőn. A Tóth Gazsitól. Daganat megkönnyebbülten fellélegzett. Aztán leült, mint aki túlontúl belefáradt valamibe. —■ Na, végre — Csillant fel szürkészöld szeme. — Erre igyunk egyet! Elvtársnő, hozza be azt a konyakot, amely tegnapelőtt úgy ízlett az ellenőröknek! — szólt ki (hangosanbeszélőjén a titkárnőnek. Irénke is megkönnyebbült az utasítás hallatára. Pillanatok alatt benn termett a tálcával. Az igazgató úgy hajtotta fel a 'pálinkát, mint aki rosszullét Után vizet nyel. — És ki az a Tóth Gazsi? — tért újfent a tárgyra.
