Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Duba Gyula: Irodalmi paródia (Vajkai Miklós: A várandós busz éjszakái)
Azután minden nap a fánki buszra vártunk, hogy visszahozza és megszülje nekünk Marh Mikulást. Éreztem, hogy nélküle fél ember vagyok. De ő nem jött. A busz Jött, de nem hozta Mikulást. Mint később megtudtuk, akkor írta a lábaséiban nagy versét Csicsói—Csúz Eteléről, aztán elfelejtette. Másnap már mással járt, Hippermutter Paulával, a fánki kisbíró magas, sovány lányával. Kéz a kézben járták a mezőt, pitypangok selymes pihéit fújták a meleg szellőbe, hogy tovasodorja gyors szárnyain. Vályogvető gödrökben és vízesésekben fürö'dtek, kiszáradt és megrepedezett gyalogutakon suhantak ruhátlanul, fákra másztak és kutakba szálltak alá, bebarangolták Bornyazd megyét. De Lekvárt elkerülték, Marh Mikulás nem szerette a várost, irtózott tőle, mert romlott !és hamis. — Majd ha eljön az ősz és a csámpás iglicékről lágyan peregni kezdnek a szomorú,, megfáradt levelek... — mondogatta Marh Mikulás — majd akkor ... Hippermutter Simon, a fánki kisbíró is a megyét járta, állandóan dobolt és kereste- a lányát, Paulát. Sándor, a tengerimalac meghallotta a fejvesztett dobolást, abbahagyta a várakozást és hegyes orrocskájával megbökte a köldökömet. Rózsaszín szemén álmos könnycsepp ült. — Igen — mormoltam bágyadtan — Marh Mikulás testvérünk veszélyben van. Ha az ámokfutó kisbíró elcsípi, fürge dobverőivel biztosan agyonveri. K. Eulália akkor már nagyon gömbölyűdö'tt. Nevetgélt, hallgatózott, nehézkesen mozgott, alig takarított. A várandós busz megjöhetne Marh Mikulással, hogy befejeznénk a történetet. Elmúlt a nyár, őszülni kezdtek a gyürücék. Ragacsos lett a világ, mint mozgalmas: nászéjszaka után a menyasszonyi ágy. Az utcákat hűvösebb hajnalokon kóbor ködnyalábok járták és elfedték egymás elől a tántorgó részegeket. Tengerimalacunknak, Sándornak váratlanul félcsupasz, lila malackája született, egyetlen nyívó, vak poronty. — Úgy véltem, fiú — csodálkozott K. Eulália —, Sándornak hívjujk, s erre kölyköt szül, de kitől? Óvatosan hallgattam. Nem néztem Sándorra, a sorson merengtem. Cifra bozontos szűrben, reálisan láttam a jövőt. Egyre nyugtalanabbul mentem a buszmegállóhoz,, nagyon vártam vissza Marh Mikulást. Mindjárt nyakunkon a tél, Bornyazd megyét hó temeti el, nem járhatunk külön utakon, mert végleg elveszítjük egymást és lélekben is kettéhasadunk, elválunk tudatban. Lekvár örült a közelgő télnek, felbolydult. A város hunyorgott, levegőbe vetette magát és remegett, viháncolva hajladoztak a házak, bár nem volt földrengés. A kikapós kégli kivilágítva várt. Fénysugarai felhasogatták az éjszakát. Forgott a tengelye körül és zenélt. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor sok évvel ezelőtt megittunk Marh Mikulással a lekvári Pokolbugyorban három üveg cirbeszpálinkát és elhatároztuk, hogy semmi esetre sem vesszük feleségül Blatt Ibolyát. (Akkor még mindig együtt jártunk, egy test, egy lélek, azonos szerető, várandósság, terheltség messze került). A kégli ajtajában jelenésszerű nőalak állt. Csúnyácska, vénecske, de tekintélyes, mint tertyedt markotányosnő, kinek csontos térde vitéz hadakkal való, vad szeretkezések emlékétől nyikorog. — Hol van K. Eulália? — kérdeztem gondterhelten a matrónára sandítva. Kissé izgatott, de nem úgy, mintha fél évszázaddal lenne fiatalabb. — Biciklin vitte el a hörgőbornyazdi bába, hogy életre vajúdja gyermekét. Ne gondolj rá, jöjj, művészkém — mutatott a századvégi dikóra. — Jöjj, ne félj! Sándor, a nemtelen tengerimalac szuszogva szoptatott. Ösztöneim tiltakoztak. Nem tudtam, mi ellen. Csak úgy. Bizonytalanság fogott el. Mi lesz velem? A sejtjeim visong- tak, agyam kalapált, mint a fánki kisbíró dobverői. Aztán egy lidérces szikra, egy parányi villanás megvilágította a helyzetet: rádöbbentem, hogy e pillanatban Sándor rettenetesen és letagadhatatlanul hasonlít rám, s én őrá. Testvérem lenne, mint Marh Mikulás? — Ki maga? — kérdeztem bágyadtan a satrafát. — Nem ismersz, művészkém? Bibiána vagyok, a régi jó Bibi. .. Épp az a bibi, hogy régi, gondoltam. Beléptem a kéglibe. A penészvirágok már elhervadtak, a vakolattal együtt lehullottak.
