Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Duba Gyula: Irodalmi paródia (Vajkai Miklós: A várandós busz éjszakái)
nélkül, lustán felriadt —, Marh, lírikus és tépelődő. Egy kisebb versem miatt három lekvári kritikus széttépte egymás öltönyét. — Csicsöi—Csúz Etele — válaszolt a lány —, szóval versíró és némileg bölcselő. Szálljon le az Ölemből, mert szétrúgom azt az okos valagát! — Pardon, elnézést hölgyem, azt hittem, bőrülésre telepedtem. Olyan testhezálló, kemény öle van, érzelmes, de masszív versbe való. Szeretett már? Vagy talán kielégítetlen szenvedélyek űzik világgá menni, epekedni? — Egyszer, délután, szerettem — vallotta be Csicsói—Csúz Etele — gondolom, véletlenül. De estére elfelejtettem. Hallgattak és Csicsői-Csúz Etele kurtán-íurcsa szerelmén töprengtek. Marh Mikulás úgy érezte, hogy egyszerre melegség, öröm (és vágy tölti el. Nagyon szerette Csicsói-Csúz Etelét, de nem merte neki megmondani. — Ügy érzem, ez a busz várandós velünk — mélázott. — Öv, megtart és táplál, mint az anyaméh. Érzi a fűtés jótékony olajszagát? Ha majd kiszállok Fánk főterén, vajúdva megszül talán ... — Velem is várandós — álmodozott váratlanul Csicsói—Csúz Etele és horkolni készülődött —, engem is megszül Fánk főterén. — Ikrek leszünk... — suttogta lágyan Marh Mikulás. — Igen — horkolta Csicsói—Csúz... — éjfélkor megszületünk. Ki lesz az idősebb vajon? A távolban felvillantak Billény fényei és rohanva közeledtek, a busz megállás nélkül keresztülrobogott a göthös síksági falun. Billényből senkivel sem volt várandós. Aztán Hörgőbornyazd következett, fénytelen, kókadt község, a tatárjárás óta lakatlan, házai a földdel egyenlővé téve, nem is falu, csupán lapály, a szövetkezet búzát vetett bele, de az sem élt meg a tatárlovak patái nyomán. A várandós busz vadul robogott velük az éjszakában. Ismét a kikapós kégli előtt ácsorogtunk K. Euláliával, amikor megszülte őket Fánk főterén. Csicsói—Csúz Etele lett az idősebb, utána szállt le Marh Mikulás. Éppen betörtem a kégli ablakát, hogy bemásszak rajta és bévülről nyissam ki aq ajtót K. Eulália előtt. A sarokban a koshadt dikó már halkan pattogva várt. Sándor, a nyugdíjas tengerimalac szuszogva durmolt kályha alatti kuckójában, ritkás bajszán tompán fénylett a bableves-maradék. A görbe falakon penészvirágok nyíltak, a sötétben is éreztem má- morító illatukat. Nagyon vágytam K. Euláliát, s ő engem, de az ajtót továbbra sem tudtam kinyitni. Ráncigáltam, feszegettem, s közben hallgattam, ahogy a lány szenvedélyesen jajong a kégli előtt, mint egy nyugtalan nőstényfarkas, melytől elvették ködykeit s őt magát megsörétezték. Ő befelé tolta az ajtót, én kifelé, így sehogy sem nyílt ki, de miért? Marh Mikulásnak való téma: miért nem nyílik ki az ajtó, ha egyszerre tolják befelé és kifelé? Aztán K. Eulália velem maradt. Várandós lett velünk a kégli, mint Mikulással és Csicsói—Csúz Etelével a fánki busz. Kégli kényelmes, meleg és kicsi volt, de azért egyikünknek sem kellett kimennie, amikor a másik megfordult vagy netán lépni akart. Sándor, a tengerimalac rendszerint a csikókályha alatti zugban tartózkodott, boldogan vakaródzott és mérhetetlen mennyiségű bablevest evett. K. Eulália egy helyben hajladozva, lágyan dalolva takarított, ha a lábamra ütött seprűjével, hogy adjak neki helyet, rendszerint Sándor mellé húzódtam a csikókályha alá. Ilyenkor mélán figyeltem a bolhák helyváltoztatását, ahogy szorgalmasan és megfontoltan közlekedtek köztem és Sándor kifakult bundája között. Mi lenne, ha ...? Igen. Az ötlet felvillanyozott. Néhány bolhát egy cuclisüvegbe gyűjtöttem és arról álmodoztam, hogy bolhacirkuszt alapítok, én leszek az igazgató lés előadást tartok velük Lekvár főterén. — Nem — tiltakozott seprűjét felemelve K. Eulália, aki szépen kigombölyödött mellettem —, művész maradsz. Az üveg pedig kell majd... neki. És szégyenlősen megsimogatta gömbölyű hasát. így állunk. Várandós volt a busz Marh Mikulással és Csicsói—Csúz Etelével, várandós a kégli velünk és terhes K. Eulália is. Mindannyian terheltek vagyunk. Mikor szülnek meg bennünket, mikor ...?
