Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Duba Gyula: Irodalmi paródia (Vajkai Miklós: A várandós busz éjszakái)
Duba Gyula IRODALMI PARÓDIA Vajkai Miklós: A várandós busz éjszakái A leopárdtestű szél halkan szeretkezett az éjszakával. Vágyakozva bogároztak a gyü- rücék, az iglicék viháncoltak, és a csórmánybokrok suttogva közösültek a széljárásban. A kikapós kégli, akár egy évszázados ótvar, keményen tornyosult elénk, mint önfejű kerge délibáb, amely irigyen megtagadja tőlünk a szíves viszonyt. Hív, csalogat, de be nem enged. Bárgyún álltunk előtte (K. Eulália és én), lírikus eszemmel elveszítettem a kulcsot, az ajtó zárva, nem mehettünk be és én nem dönthettem dünnyögve a századvégi dikóra K. Euláliát. A sürmények gúnyosan lappogtak és a hold kocsonyás arcáról sárga megvetés fénye hullt reánk. Egymást tapogatva elhúzódtunk a kegyetlen kéglitől, az udvar végén a mohos deszkabudi elé járultunk és halkan elüldögéltünk a kábító illatokat párádzó, kerek deszkalyuk felett. Majd elindultunk a lekvári központi autóbusz-megálló felé. Megy talán még busz a szülőfalumba, Fánkra, elhatároztam, hogy hazamegyek a szelídtőgyű, csalfa tehenekhez. Am, lássuk, mi lesz akkor. A sarki kiskocsmában — Bornyazd megye központi arénájában — vidéki lefetyelők, mezei kurafik és ragyáskezű lekvári nyugdíjasok kavargatták langyos sörüket. Bizonyos sánta gyalogtaxis a járda menti csórmánybokor tövére vizelt. Elhízott kutyakorcs nézte idegenkedve a sajnálatos műveletet. A lenge levegőben erősen érződött a heveny időzavar és az általános tudathasadás, mely már-már az ember agyára ment és elszédítette. Mint amikor a surmó író lázas agyában megpattan egy véredény és a szürke agykéreg sejtjei pompásan kivirágzanak, dús lombot eresztenek. De aztán felgyorsultak a dolgok. Némi mozgalmas napok következtek. Ugyanis ott, akkor, a levizelt csórmánybokor mellett, fények és illatok termő közösülésében megfontoltan kettéváltam. Egyik Énem helyben maradt és érzéki gyengédséggel szorította K. Eulália domború csípőjét, hogy a lányban ébren tartsa a forró vérkeringést, s közben nézte, hogy a másik Énem — Marh Mikulás szabad vállalkozó és gyalogbölcselő — felszáll az éjszakai buszra és elindul Fánk felé. Néhány másodperc múlva Marh Mikulás után csupán néhány halvány füstgomolyag maradt. Az éjszakai busz távozott, Lekvár főutcája elcsendesedett, a bűzlő csatornákban ku- ruttyoló békák szemén kihunyt a fény. — Térjünk vissza — mondtam makacsul és reszketve K. Euláliának —, megostromoljuk a kéglit, hogy beengedjen. Nem emésztett még el a vágy? — Óhajtalak művészkém — biztosított kegyeiről Eulália —, betörjük az ajtót, ha nem megy másképp ... Csupa ellentmondás, gondoltam magamban, kérődzni való, de miért? Az iromba éjszakai busz olyan fölényesen robogott, mintha Pestről indult volna, és Londonba tartana, nem véve figyelembe a La-Manche csatornát. Marh Mikulás tapogatózva helyet keresett magának a sötét buszban,, és némi habozás után egy diszkréten horkolva szunyókáló, molett vénlány homályos ölébe ült. — Marh Mikulás vagyok — közölte a lánnyal, aki minden különösebb meglepődés
