Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Egy hét a szesztestvérek között
ami miatt Braník annyira a szivemhez nőtt. Sőt, nem is a révészek elragadó danái vonzanak, sem az esték csöndes nyugalma, amikor harmonikák hangjai szárnyallnak át a Vltava felett, s az ifjúság önfeledten dalolja a braníki hajósok magasztos himnuszát: Van nékem egy mókuskááám... Nem erről van szó. Sőt, még az sem tölt el áhítattal, amikor a számos braníki kertivendéglőböl felhallatszik a bábukat döntögető- tekegolyók szabályos, ritmikus hangja, s felharsan az a bizonyos ősi kiáltás, amely oly méltón hirdeti a hajdani legendás cseh dicsőség lovagkorának emlékét: „Telibe a kilenc, azannyát!”, nem, mindez semmiség ahhoz a látványhoz képest, amelyben elpárásodott pillantással oly gyakran gyönyörködöm a szemközti chuchlei partokról, amikor a gépkocsik által felkavart országúti por fellegéből váratlanul, akár egy szépséges délibáb, felbukkannak a braníki sörgyár hatalmas épületeinek büszke körvonalai — s én rohanok ebbe a székesegyházba, ahogyan a kisgyermek siet haza édesanyja oltalmazó karjai közé. Mondanom sem kell, hogy ez a beszélgetés pontosan a braníki sörgyárban zajlott le, a Szesztestvérek ama nevezetes hetének kezdetén. Aki pedig a fenti szózatot elmondotta, Kiesbauler volt, társaságunknak egyik tagja, akit minden alkalommal bámulatra méltó költői hangulatok szállottak meg, valahányszor potyára áldozhatott a torka istenének. A két úriember, aki ellopta Písecký barátunkat, ezalatt meredten ült, míg végre a tanító úr váratlanul kijelentette: — Igen, Branlknak ma már 5000 lakosa van. — Groš ezt jobban vélte tudni, s azt harsogta, hogy Braníknak 6000 lakosa van. Ebből is látszik, hogy a mulatság kezdte elérni első szakaszát, s várható volt, hogy egy fél órán belül minőségi változások következnek be, s az összejövetel hangneme rátér az emelkedő irányzatra. Az említett fél óra alatt valamennyiünk előtt napnál világosabbá vált, hogy a két pankráci úr kivételes erőbedobással ízlelgeti a braníki sört, s ezt minden kétséget kizáróan bánatuk és kétségbeesésük következtében teszik. A tanító úr meglehetősen furcsa módon ült a székén, s bárgyú mosollyal egyre ezt ismételgette: — Kalózok közé keveredtünk, kalózok közé keveredtünk —, míg a másik úr minden alkalommal szaporán rábólintott és így szólt: — Ügy kell nekünk. — Aztán mind a ketten bemutatkoztak nekünk, és amikor megkérdeztük a tanító urat, kijárta-e az elemi iskola valamennyi osztályát, keserves sírásra fakadt, miközben a másik úr harsogva közölte: — Én műszaki főiskolát végeztem, igen, Krčíben vagyok mérnök. — Riedlék Honzája és Groš megpróbálták ezt kiverni a fejéből, de a mérnök úr felkapaszkodott a biliárdasztalra, széttárta a két karját és így fohászkodott: — Nos, itt vagyok, feszítsetek meg, feszítsetek meg. A tanító úrnak sikerült kikászálódnia egy halomnyi felborított szék közül, odatántor- gott a biliárdasztalon széttárt karokkal heverő mérnök úrhoz, görcsösen átkarolta, s hallottuk, amint ezt rebegi: — Ugye, Pepik, a végén minden rendbe jön? Hiszen Erdélyország olyan irdatlan messze van! Hát arra emlékszel-e, amikor a London-kávé- házban ücsörögtünk kettecskén? Nocsak, Pepik, hagyj fel a sírással... Meglehetősen soká tartott, amíg mindkettőjüket lerángattuk a biliárdról, mire egymás nyakát átölelve, felültek egy szemközti asztalra és eldalolták: „Holnap viszlek, babám, esküvőre...” Aztán kitébláboltak az ivóból, de néhány perc múlva visszajöttek és benyitottak egy szomszédos helyiségbe, ahol valami önképzőkör tartózkodott, aztán- a tanító úr felnyitotta az egyik üres szekrény ajtaját, és belebámulva a tátongó sötétségbe, bölcselkedni kezdett: — Lám, már leszállt az éjszaka. Sö-tét van. Töksötét. Ugyan hol lehet a feleségem? Mit csinál az én imádott feleségem? Ki innen, kifelér meg kell keresnem a drágámat. — Ezzel bemászott a szekrénybe, hogy nekivágjon a sötét éjszakának. Eközben nekiment az orrával a szekrény hátsó falának és felüvöl- tött: — Fancsikám, édes, ne bántsál, miért bántasz?! — mialatt a másik úriember utána csörtetett a szekrénybe és karjaival az ég felé handabandázva kiáltotta: — Hagyja őt, nagyságos asszony, ne bántsa őtet; én, csakis én vagyok az oka mindennek. Ekkor rájuk zártuk a nagy szekrény ajtaját, s azután már csak dobogás, dulakodás és fojtott kiáltások hallatszottak: — Fancsikám, édes, ne bántsál, Fancsikám, miért bántasz? — majd a másik hang közölte: — Na majd most jól a képére mászom, nagyságos asszony! Így tartott ez jó ideig, aztán újra kinyitottuk a szekrény ajtaját, és kivonszoltuk őket a napvilágra. De akkor már mind a kettőnek le volt tépve a gallérja, az orrukból
