Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Egy hét a szesztestvérek között
vér csordogált, és amikor a világosságra érve megpillantották az italos fiút, mind a ket- ten egyszerre óbégatni kezdtek: — Vendéglős úr, az istenért, mért tette ezt velünk? Akkor aztán kivonszoltuk őket a kertbe, a nyomókúthoz, s mialatt a tanító urat fogva tartottuk, a mérnök urat térdre kényszerítettük, amit ő nyilván a kivégzése előkészületeinek vélt, s minden ellenszegülés nélkül térdre roskadt, mindössze így fohászkodván: — A te kezedbe teszem le, uram, a lelkemet! Ártatlan vagyok! Esztendő múltán feltámadok! Mire a falevelek lehullanak! A többi elhalt a vízcsobogásban, miközben a fejére bocsátottuk a bő sugarat. Ezek után visszacipeltük a kővé merevedett testét — nyilván azt hitte, hogy már a túlvilágon van — a vendéglőbe, s ekkor a tanító úr került sorra a vízsugár alatt. A tanító úr meglepően elégikus hangulatban vetette alá magát sorsának. Leszaggatta a mellénye gombjait, s így szónokolt: — Adjátok át ezt a feleségemnek! És kötözzétek be a szememet! — Amikor készséggel teljesítettük ezt az utolsó kívánságát, megadóan lehajtotta a fejét és felkiáltott: — Éljen a haza! — s a többit ezúttal is elnyelte a vízcsobogás. — De a tanító úrra mégis jótékonyan hatott a friss kútvíz, mert mindvégig úszó karmozdulatokat tett, s amikor egy kiadós zuhany után feltámogattuk, szaporán nyeldeste a hajából alácsordogáló vizet és ezt rebegte: — Ű, megmentőim, ó, ti áldott jótevőim! — Ekkor kivittük őket száradni, a napra, de ott újra kőkadozni kezdtek. Erre kifizettük a cechet és sietve felcipeltük őket egy gőzösre, amely éppen akkor volt indulóban Zbraslav és Davle irányába. Ott leültettük őket a fűtőház tövében, ahol nyomban el is aludtak. Zbraslav és Davle között aztán mindketten ébredezni kezdtek, s noha még meglehetősen bódult állapotban, az iránt érdeklődtek tőlünk, akik továbbra sem hagytuk sorsukra őket, hova tartunk velük. Riedlék Honzája készségesen felvilágosította őket, hogy Ausztráliába, s hogy már négy hete a tengeren vagyunk. Erre ismét egymás nyakába roskadtak, s a következő percben már újra olyan békésen horkoltak, mint két jámbor majomkölyök. Amikor megérkeztünk Davléba, kitámogattuk őket a szilárd szárazföldre; akkor már lassan alkonyodott. — Az egész utat a szó szoros értelmében mély álomban tették meg. A davlei erdészlakban, ahova estére csörtettünk be, lefektettük őket a söntésben egy-egy lócára, és megkértük az erdészt, aki egy személyben a fogadósi tisztet is ellátta, hogy hagyja a két urat reggelig békésen aludni. Megmondtuk, hogy az egyik egy tanító úr, a másik egy mérnök úr, aztán az erdész jelenlétében leltárt készítettünk minden egyes pénzdarabról és értéktárgyról, amelyet a két úriembernél találtunk, és átadtuk az egészet megőrzésre az erdésznek, nyugta ellenében. — S mialatt a két úriember békésen hortyogott, kiürítettünk fejenkint egy-egy üveg sört, és felkerekedtünk Zbras- lavba, ahol A Napgolyóhoz címzett fogadó még tárt ajtókkal várt bennünket. Előbb azonban a két úriember mindegyikének egy-egy papiros-szeletet csúsztattunk a kalapjába, a következő sorokkal: „ízleljék meg a braníki sert. Az önök Píseckýje.” A Praha ve dne i v noci aneb týden mezi dacany (Praha 1973} c. kötetből fordította Rácz Olivér
