Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Egy hét a szesztestvérek között
•elolvashatja, fehéren feketével, hogy önök mit követtek el, micsoda szégyen, uraim, a népek majd ujjal mutogatnak önökre, messze kitérnek az útjukból, attól való félelmükben, hogy ők is emberrablás áldozataivá válnak. Aztán következik a bírósági tárgyalás, hites mércével feljegyzik a testi méreteiket, fényképezés jobbról, balról, belekerülnek a Futár című lapba, aztán bekasztlizzák magukat, maguk meg a végén a cellájukban felkötik magukat a tulajdon alsőgatyájukra, a családjuk meg ott pusztul el a nagyváros fertőjében; nem valami szépséges kilátások a jövendőjüket illetően, nem igaz? Nézzenek csak körül; milyen gyönyörű napsütésre ébredtünk ma, de hát •a fegyházba egyetlen árva sugár sem hatol ám el, maguk már eleve lemondhatnak ■minden hiú, hamvába hűlt reménykedésükről, szegény, polgári jogaiktól megfosztott élő hullák. Mire a Szesztestvérek ismételten körülállták a két megtört alakot, és rázendítettek: Dies irae, dies illa, testis virgo cum Sybilla... Azután iszonyú átkok közepette elcipeltük őket arra a helyre, ahova az éjszaka Píseckýt vontatták. — Nyoma veszett! — kiáltottak fel rémülten. — Akkor hát a hullaházban lesz — mennydörö'gte Riedlék Honzája, mire elcipeltük •őket a Braníkon lévő temetőhöz. Akkor már mindketten jajveszékeltek és zokogtak, miközben mi, ügyelve a sorrendre, újra ecseteltük a sorsukat: fegyház, akasztófa, nyomorba taszított család. A temetőben megkerestük a temetőőrt. — Ezek az urak itt — mondtuk neki —, Píseckýt szeretnék látni. — Kövessenek, uraim — mondta a temetőőr. Ebben a pillanatban már nekünk is ■végigfutott a hátunkon a hideg, a két pankráci úriember pedig már nem zokogott, hanem torka szakadtából bőgött. — íme, itt nyugszik — mondta a temetőőr, egy sírhalomra bökve a temetőfal tövében, ahol egy egyszerű fakereszt szerény pléhtáblája hirdette: „Itt nyugszik az Űrban Vojtéch Písecký, braníki kőmívesmester. Meghalt az 1879. esztendőben”. Felszólítottuk a két urat, hogy imádkozzanak a megboldogult lelkiüdvéért, s amikor kívánságunknak habozás nélkül eleget tettek, magunkkal cipeltük őket a braníki serfőzdébe — addigra már mindketten tökéletesen belehülyültek az eseményekbe. Életük hűséges párja viszont időközben már tűvé tette hites uráért a várost. ÍZLELJÉK MEG A BRANlKI SERT! A Szesztestvérek bosszút állnak Így tehát most egyszeriben ott találtuk magunkat foglyainkkal a braníki sörgyár sörözőjében. A prágai polgárok túlnyomó többsége jól ismeri azt a jelszót, amely a Vltava két partját ékesíti Vyšehradtól Zlíchovig és Podoltól egészen Braníkig, azt a jelszót, amelyet minden ház és minden kert falára hatalmas, sőt, óriási fehér betűkkel pingáltak fel, mintha egy mesebeli óriás, a latin betűk ismeretének birtokában, emelke- deí: hangulatban hazafelé ballagva a braníki sörgyárból, puszta háládatosságból mindenhova felfirkálta volna, ahova csak lehetett: ízleljétek meg a braníki sert! — És különösképpen azokon a napokon, amelyeken az izzó nyári nap rávetíti sugarait ezekre a fehér síkokra, amelyeknek tartós olajfestékét az eső sem mossa el, ez a jelszó valósággal ellenállhatatlanul hat a kedélyes prágaiakra, akiknek az országutak porában és a gőzösök fűtőházának hőségétől kilóg a nyelvük, ám lelkűkben szilárdan hiszik, hogy ők most vidékre mennek üdülni. Ismertem egy férfiút, aki azt állította, hogy egész Európában nem létezik még egy olyan szépséges vidék, mint Braník. Kék égbolt ível a takaros, tiszta falvak fő-lé, az ódon fasorok között a Vltava lágy hullámai játszadoznak, a víz színét csónakok százai szántják fel, parti fecskék viliódznak a folyó felett, a fehér sirályok elbűvölő körökben hasítják megszokott pályájukat a levegőben, egészen a chuchlei zöld lankáig, amelyeknek legmagasabb dombján, fennséges kis berek közepén, apró kis kápolna küld buzgó fohászt a mennyek felé, hogy óvják meg ezt a csodálatos kis zugot minden romlástól. — Természetesen — folytatta ismerősöm — mindez önmagában véve még korántsem idézné elő elragadtatásomat. Ez még mind csak apró és jelentéktelen része annak,
