Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Dobossy László: Hašek és a magyarok

kí. Hašek azonban rábízta magát rendkívüli emlékezetére. Ezzel szövegei veszítettek pontosságban, de — talán — nyertek érdekességben. Most e magyar nyelvi elemek stilisztikai működését vesszük szemügyre, a példák nagy száma miatt ismét — szükségképpen — típusesetekre korlátozódva.

A stílusélénkítés leggyakoribb eszköze közhasználatú szavak, szólások vagy kifejezések, esetleg köszönés! formulák beillesztése a oseh elbeszélés szövegébe. Észrevehetően olyan nyelvi elemekről van itt szó, amelyek akkor — a közös hadsereg révén — nem lehettek ismeretlenek a cseh olvasók előtt, ezért gyakran hiányzik is ia fordítás vagy a körülírás. Az ily módon többször is előforduló, cseh mondatelemmé iktatott magyar szavak közt íme a legsűrűbben használtak: „éljen” (írva így is: „eljön”], „isten bizony” (egy ízben fordítással: „buh je svédek, že ano...”), „báči”, „barátom”, „nagyságos”, „nagyságos uram” (egy alkalommal ragozva is: „nagyságosjlrovi panu Ivádymu”), „jó szakát” (majd ugyanez így ds: „jó éj szakát kívánok”). Ugyancsak a színezést szolgálja a ruhafélék neve is, leggyakrabban a „bekecs”, ilyen írásváltozatokban: „bekeč", „békés”, „békés”. Az elbeszélés helyzetrajzának érzékeltetésére is többször fordul elő e módszer; pl. laz elnemzetlenítő tanító „bydiel v Magyarkirály (népiskola”. Világos tehát, hogy a cseh mondatba ékelt magyar szavaknak vagy szókapcsolatoknak az a szerepük, hogy az elbeszélés hangulatát, érzelmi motiválását kidomborítsák.

A következő stílusélénkítő eszköz egész magyar mondatoknak a beiktatása cseh szövegbe, majd (olykor] ezek körülírása, illetőleg lefordítása. Ezt a módot általában személyek vagy helyzetek jellemzése végett használja Hašek. Ide tartozik Svejk híres beszélgetése a sebesült honvéddel a vasútállomáson: „Nem tudom, barátom” — mondja a honvéd, majd: „Három gyermek, nincs ham, éljen”; de ide tartoznak a káromkodások is, pl. „kutya a fene egye meg”, s persze sokkal cifrábbak is (pl. „Baszom az anyát, a Kristus Máriát, az Istenét, baszom a tégedetű te vagy buta, és lén a (Kristus Mariát baszom, a csúnyát!”); le csoportba sorolhatók a gyakran idézett célzatos szállóigék is, pl. „Tőt nem ember”. Az ilyen egész mondatos jellemzésekben érződik leginkább az ellenőrzés hiánya, illetve az emlékezetre hagyatkozás veszélye meg persze annak a következménye is, hogy Hašek általában vajmi szertelenül bánt kézirataival: rábízta sorsukat szerkesztőkre, nyomdászokra, korrektorokra. így aztán nemegyszer találkozunk ilyen mondatszörnyekkel: „Magyarvagyunk országban”: vagy „Isten hoszta három legnagyobb cseh ember Nagy Mártonba! Éljen a Kossut, a Csehek!”.

A magyar légkör érzékeltetésére, de főleg a magyar pátosz gúnyolására szívesen illeszt cseh szövegébe közkeletű magyar idézeteket, s ezek közül is leggyakrabban a Himnusz első sorát; (ez utóbbi nála a magyarosítás jellemzésére szolgál, minthogy

— szerinte — a más nemzetiségűek szintén kénytelenek áldást Ikérni a magyarokra). Az „Isten áldd meg a magyart” írásmódja Hašek szövegeiben eléggé változatos, miként egyébként a Kossuth-nóta kezdő soráé is, amely egy ízben teljesen érthetetlenné torzul: „Kossuth Lajos az bigentes.” Mindenesetre kedves, hogy a Himnusz nyitó szavai egy helyütt szövegbe illesztve köszönés gyanánt olvashatók: „Istten áld meg, Ilona”, s a feleletből kitetszik, hogy a hős ilyesmit akart mondani: Isten óvjon, Ilona — mivel a válasz: „I tebe chráň, Bélo” (Téged Is óvjon, Béla). A harmadik magyar idézet, amely sűrűn fordul elő Hašek szövegeiben, Petőfi Nemzeti dal-ának a kezdő sora, általában ilyen írásmód szerint: „Talpra a Magyar”. Hašek ezt — valószínűleg a cseh irodalmi fordításokra emlékezve — úgy értelmezi, hagy „fel magyar”, s ezért írja egyik elbeszélésében, hogy a községi írnok e szavakkal fordul szembe a bősz bikával: „Talpra a Magyar”, s a bika hallgat rá, fölrepíti a levegőbe ...

Mégis legszívesebben magyar dalokat idéz Hašek kifogyhatatlan kedvvel. Gyakran a kezdő sorukat említi, szintén persze hallomás után: „Nem loptam én életemben”, „Elindula Ajgó Márton”, „Még engemet babám szerettél”, „Nem bánom, drágám, nem bánom — meghalom”, „Láňok, láňok, láňok a faluba” (amely azért is tetszett neki, mivel a dallama teljesen megegyezik a „Chodím, chodím,, chodím po dödiné” kezdetű morva népdallal), „Uram, uram, bíró uram” (amelyről az egyik elbeszélésben azt írja, hogy „ostoba és ellenszenves dal”, de azért beilleszti a Svejk-be is). Több helyütt is kedvtelve mondja el egy-egy betyárdal tartalmát, például a féltékeny csaplárosnéról szólót, aki elpusztítja húgát, hogy ne lehessen a szép, ifjú betyáré ... Másutt a szomorú, bánatos, vágyakozó szláv dallal összehasonlítva így jellemzi a magyarokét: „Vad dalo-