Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Dobossy László: Hašek és a magyarok

gozása, mindkettőben számos magyar tematikai elemmel. Felsorolás helyett inkább a főbb motívumok szerint csoportosítottuk az anyagot, s dolgozatunk e motívumok alakulását, szerepét, illetve szerepváltozását kíséri nyomon. Hasonlóképpen járuiik •e) a nyelvi elemek használatának :és funkciójának a feldolgozása során is: ;a fontosabb típusjelenségeket vizsgálva próbálunk levonni általános érvényű következtetéseket. Tüzetes leírás helyett inkább tipológiai rendszerezésre s a főbb motívumok fejlődés- történeti bemutatására teszünk kísérletet.

Tematikai elemzésünket annak a korábbi monográfiánkban részletesebben kifejtett és bizonyított tételünknek a felidézésével kezdjük, amely szerint Jaroslav Hašek az Osztrák—Magyar Monarchia sajátos életformájának, emberi és nemzeti viszonyainak egyik legeredetibb művészi ábrázolója, majd szatirikus bírálója volt.2 Irodalmi pályáját is úgy kezdte, hogy a Monarchia országrészeiben — Ausztriában, Magyarországon, Galíciában és a Balkánon — tett ifjúkori csavargásairól közölt karcolatokat, elbeszéléseket, útirajzokat, élménybeszámolókat a legkülönbözőbb prágai újságokban. E szubjektív hangvételű zsengék közt fontos helyet foglalnak el a szlovák témájúak, minthogy akkor, a századforduló éveiben — egy későbbi visszaemlékezése szerint — „a szlovákok divatban voltak”3. A szlovák téma azonban akkor — természetszerűleg — a magyarral fonódott össze: a fiatal Hašek legelső elbeszélései, illetve útirajzai közt többnek alkotja középponti magvát a magyarosítás, illetve az ennek következtében keletkezett sokféle nyelvi, nemzeti és társadalmi visszásság. E tematikai vonal Végighúzódik Hašek egész további életművén: az első korszakban (kb. 1906-ig) főként leíró jelleggel, 1906- tól pedig, amidőn Hašek egyre inkább a politikai szatíra irányába fordítja elbeszélő művészetét, az abszurd és groteszk elemek fokozatos kidomborításával.

Mielőtt rátérnénk e téma változatainak tanulmányozására, már most szükségesnek látszik — mintegy ellentételként — annak is a megállapítása, hogy a nemesi nemzetet kipellengérező magyarosítás-ellenes elbeszélésekkel és útirajzokkal párhuzamosan legalább éppoly nagy vagy még nagyobb számban írt Hašek olyan magyar tárgyú elbeszéléseket, karcolatokat és útirajzokat is, amelyeknek hősei a nemesi nemzet kivetettjei: szabadságukért a maguk módján harcoló parasztok, pásztorok, betyárok, csavargók és cigányok. S Itt a magyar nép az író egyértelmű rokonszenvétől kísérve jelenik meg, indulatos tettekkel és szabadságvágyó dalokkal.

A magyar témának mint irodalmi motívumanyagnak ez az alapvető kettőssége — egyfelől a feudális maradványok groteszk visszásságainak szemléltetése, másfelől a szabadságharcos nép hagyományainak és nosztalgiáinak ébresztése — lényegileg megegyezik azzal a képpel, amelyet a múlt század második felének cseh irodalma a magyarságról fokozatosan kialakított és terjesztett. Az 1848—49-i forradalom hatásának utórezgéseként s a cseh politikai törekvések kísérő jelenségeként a hatvanas években (tehát a cseh nemzetté formálódás és polgárosodás e legfontosabb korszakában) divatja támad a közkeletű magyar szabadságmotívumoknak; Petőfi tájköltészete, majd forradalmi lírája is egyre nagyobb visszhangot kelt, s miként más közép-európai irodalmakba, a csehbe is bevonul a szabadságot jelképező „beťár", „čikoš”, „pusta” stb.4 E motívumok akkor kb. ugyanazt a szerepet /játszották a közép-európai irodalmakban, mint Nyugaton (majd persae nálunk is) a természetes élet és a valódi szabadság pótlékaként jelentkező cowboy-romantika. Tünetként hadd említsük meg, hogy a prágai Egyetemi Könyvtár öt különböző feldolgozású, de kivétel nélkül a hatvanas években kiadott népkönyvet őriz Rózsa Sándorról, akit egyébként — Savanyú Jóskával együtt

— majd Jaroslav Hašek is sziívesen emleget műveiben, s akinek híre-neve annyira foglalkoztatta a népi képzeletet, hogy mítosszá lényegült emléke még a mai szépirodalomban is fel-felbukkan, ahogy erről František Hrubín egyik szép elbeszélése, a Folyó- náí (U reky) tanúskodlik.

A nosztalgiás magyar szabadság-motívumok ismételten és szépen jelennek meg például Mikoláš Aleš számos kitűnő festményén és rajzán, de gyakran találkozhatunk velük olyan forradalmi demokrata írók műveiben, mint Antal Stašek vagy mint a nyomortól megalkuvásba zaklatott Karel Sabina, akinek az 1870-ben kiadott Föléledt sírok (Oživené hroby) című szép regénye a levert forradalmak után kegyetlenül üldözött magyar, cseh, olasz szabadságharcosok közös sorsát idézi. A hetvenes évek elején aztán lényegesen módosul a cseh irodalom magyar tematikája: a cseh uralkodó osztály