Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

HOGYAN TALÁLKOZTAM NEKROLÓGOM SZERZŐJÉVEL

Az alatt az öt-hat év alatt, melyet Oroszországban töltöttem, jönéhányszor áldozatul estem különféle szervezeteknek, de egyéneknek is.

Visszatérve hazámba megtudtam, hogy háromszor felakasztottak, kétszer agyonlőttek, egyszer pedig, a Kale-Ysel tavacska partján, felnégyeltek Kirgizia vad lázadói.

Végezetül egyszer s mindenkorra leszúrtak egy ogyesszai kocsmában, amikoris részeg tengerészekkel verekedtem. Nekem is ez a változat tűnik a legvalószínűbbnek.

S nemcsak nekem, hanem jó barátomnak, Kolmannak is, aki, miután beszerezte szégyenteljes és hősi halálom szemtanúját, cikket írt lapjába a számomra oly kellemetlen eseményről.

De nem maradt meg ennél a rövidhírnél. Jó szíve arra indította, hogy nekrológot írjon rólam, s e nekrológot én röviddel Prágába érkezésem után elolvastam.

Abban a meggyőződésben, hogy a halottak nem támadnak fel, nagyon elegánsan befeketítette az emlékemet.

Hogy bebizonyítsam neki, mennyire élek, elmentem őt megkeresni, így született ez az elbeszélés.

Kísértetiesebb témát Poe, a rettenet és borzalom mestere sem eszelhetett volna ki...

Nekrológom szerzőjét egy prágai borozóban találtam meg, pontosan tizenkét órakor, amikor a borozó, valamiféle 1856. április 18-án kelt császári rendelet alapján, bezár.

A mennyezetet bámulta. Az asztalokról éppen leszedték a borfoltos abroszokat. Odaültem az asztalához és nyájasan megkérdeztem: „Bocsánat, szabad ez a hely?”