Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)
Tovább figyelte a mennyezet ismeretlen pontját, amely őt olyannyira érdekelte, és logikusan így válaszolt: „Tessék, de éppen zárnak; nem hiszem, hogy kiszolgálják.” Megfogtam a kezét és magam felé fordítottam. Egy pillanatig szótlanul nézett, végül csöndesen megkérdezte: „Nem volt maga, kérem, Oroszországban?” Felnevettem: „Szóval mégiscsak felismert? Engem Oroszországban öltek meg egy hülye kocsmában, ahol vad és részeg tengerészekkel verekedtem.” Elsápadt. — „Maga, maga ...” „Igen”, hangsúlyoztam, „egy ogyesszai kocsmában, a tengerészek öltek meg, maga pedig nekrológot írt a halálomról.” Alig hallhatóan rebegte: „Olvasta, amit magáról írtam?” „Természetesen; néhány kisebb félreértéstől eltekintve nagyon érdekes nekrológ. Ráadásul rendkívül hosszú. Ennyi sor még a császiár úrnak sem jutott, mikor meghalt. Neki csak 152 sort szentelt a maga folyóirata, nekem meg 186-ot; 35 fillért számítva egy sorra (mily gyatrán fizették korábban az újságírókat!) ez összesen 55 korona lj5 fillér.” „Mit akar tőlem tulajdonképpen?”, kérdezte riadtan, „azt az 55 korona 15 fillért akarja?” „Tartsa csak meg az összeget”, válaszoltam, „a halottak nem vesznek fel honoráriumot a halálukról szóló nekrológért.” Elsápadt. „Tudja, mit”, mondtam könnyedén, „fizetünk és elnézünk valahová máshová. A mai éjszakát magával akarom tölteni.” „Nem halaszthatnánk ezt holnapra?” Ránéztem. „Fizetek!”, kiáltotta. A sarkon fiákért hívtam, felszólítottam nekrológom szerzőjét, hogy szálljon fel, és síri hangon ezt mondtam a fiákeresnek: „Vigyen bennünket az olšanyi temetőbe!” Nekrológom szerzője keresztet vetett. Sokáig kínos csend uralkodott, nem törte meg semmi, csupán az ostor pattogása meg a lovak horkanásai. Odahajoltam útitársamhoz: „Nem tűnik önnek úgy, mintha a žižkovi utcák csendjében felvonítottak volna a kutyák?” Megremegett, majd dadogva kiegyenesedett a fiákerben: „Maga csakugyan járt Oroszországban?” „Megöltek egy ogyesszai kocsmában, mikor részeg tengerészekkel verekedtem”, feleltem szárazon. „Jézusmária”, sóhajtotta útitársam, „ez rosszabb, mint Érben Nászinge.” És kínos csend lett újra. Valahol csakugyan felvonítottak a kutyák. Ahogy kiértünk a Kísértetek útjára, megkértem útitársamat, hogy fizesse ki a fiá- kerest. Álltunk a Kísértetek útjának sötétségében. „Nincs errefelé valami étterem?”, fordult hozzám tanácstalanul és panaszosan nekrológom szerzője. „Étterem?”, nevettem fel, ,,most átmászunk a temetőfalon és egy sírkövön ülve elbeszélgetünk arról a nekrológról. Másszon előre és nyújtsa a kezét.” Némán a kezét nyújtotta és beugrottunk a temetőbe. Alattunk megzörrentek a ciprusok. A szél melankolikusan suhogott a keresztek között. „Én tovább nem megyek”, rebegte barátom, „hova akar cipelni?” „Most”, mondtam vidáman, megtámasztva őt, „megyünk és megnézzük egy régi prágai polgárcsalád, a Bonepiáló család sírboltját. Teljesen elhagyatott sírbolt az I. parcellán, 6. sor a falnál. Azóta elhagyatott, mióta eltemették benne a család utolsó sarját, akit 1874-ben szállítottak haza Ogyesszából, ahol részeg tengerészek ölték meg egy hülye kocsmai verekedésben.” Űtitársam másodszor is keresztet vetett. Mikor végül letelepedtünk a Bonepiáló prágai polgárcsalád utolsó sarjainak porait fedő sírkőre, gyöngéden megfogtam nekrológíróm kezét, és halkan ezt mondtam: „Drága barátom! A középiskolában egy gyönyörű, nemes jelmondatra tanítottak a tanáraink: »A halottakról jót, vagy semmit«, maga viszont a lehető legrosszabbat igyekezett megírni rólam, a halottról. Ha én írtam volna magamról nekrológot, azt írtam volna, hogy soha semmilyen halál sem keltett oly mérhetetlen szomorúságot, mint ennek és ennek az úrnak a halála. Azt írtam volna, hogy a megboldogult író úr legszebb erénye a hatékony szeretet volt, szeretet a jó Iránt, s minden iránt, amit tiszta lélekkel szentnek mondhatunk. Maga viszont azt írta a halálomról, hogy meghalt egy
