Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Fábry Zoltán: Svejk védelmében

tudja majd, hogy haza már nem mint K. u. K. kadét utazik, akkor a világ legszomorúbb pofáját fogja vágni, olyat, amilyet én még nem is láttam, és mint egy ma született ártatlan bárány fogja majd kérdezni: De miért változott meg így a világ? De miért nincsenek többé kadétok?” Hašek valóságot, történelmet vetített Svejkbe. Svejk alakja, hitele, nevetése rendíthetetlen, mert való és igaz. Realitás, ok, alap nélkül nincs nevetés, nincs nevetségesség. Ami nevetségessé vált, afölött a valóság ítélkezett.

Svejk világirodalom, és ezért minden volt, jött és jövendő világháborúk ellenszere marad. Aki Svejk világirodalmi pozícióját támadja, az a világháborúkat védi: az imperializmust visszamenően és előre futón. Hašek nem lett és nem maradt csupán a cseh irodalom ügye. Amikor Svejk első — és nagyon rossz — német fordítása megjelent: egy egész világ figyelt fel. Hašekot, Svejket a világ avatta irodalommá. Max Brod Hašekot Rabelais-val és Cervantesszel hasonlította össze, de cseh részről, mint ezt Max Brod írja, akkor túlzást emlegettek, Kurt Tucholsky szava azonban eldöntőn Svejk javára billentette a mérleget (Weltbiihne, 1926. 892.): „Svejkben a népi erő ősegészsége lázad a monokliember ellen ... Ebben az áldott, felkent trotliban a kaszárnyaudvarokon letaposott és még megmaradt emberi értelem utolsó morzsája inkarnálódott... Svejk az értelmes emberek utolsó reménye.” A háborúban senkivé és semmivé züllesztett értelem utolsó menedéke a katonai hatóságoktól hülyének nyilvánított Svejk! Ehhez nem kell kommentár, ez a tény önmagáért beszél! Amikor Erwin Piscator 1927-ben Berlinben színre vitte Svejket, alapindokolásában hangsúlyozta: Svejk, „az egészséges emberi ész diadala a frázis felett”.

Az ellentámadás nemsokára megindult. J. G. Poritzky cikkéből idézünk (Die Literatúr 1927. 8. sz. 323.): „Nagy a pusmogás és susmogás a sajtóberkekben: feltámadt az új Cervantes, a nagy Rabelais inkarnálódott. Nagy időket élünk. Miután majd minden héten egy új Homéroszról, új Goethéről, új Balzacról és Dosztojevszkijről hallunk, az új Cervantes jötte sem izgatott fel túlságosan.” így kezdődik: „A Don Quijotétól Svejkig való távolság nagyobb, mint a nap és a föld közötti messzeség.” Poritzky ott véti el a dolgot, amikor megreked Don Quijoténál, akihez Svejknek semmi köze. Svejk nem a bús képű, lehetetlenségből lehetetlenségbe tántorgó, irrealitásból irrealitásba csöppenő lovag, egy letűnt osztály utolsó, mindent jóvátenni akaró időszerűtlensége} Svejk a lovag kísérőjével, Sancho Panzával tart rokonságot: a néppel, a valósággal, a népi egészséggel, humorral és ítélettel. Amikor Poritzky így jellemzi Svejket: „A pergőtűzben olyan nyugodt marad, mint a legelésző öikör”, nem is tudja, mennyire a fején találta a szöget. Svejknek nincs, nem lehet köze az egészhez, mert Svejk az ignorálás csim- borasszója! Poritzky ezzel szemben a háborút igenli, a háborút védi: „Svejk háború elleni harca nem más, mint undorító dolgok halmaza.” Kérdezzük: ugyan mi más a háború egésze? Svejk az igazat közvetíti, mondja és neveti. Svejk az „undorító dolgok” adekvációs tükrében: tanú és bíró. Aki nem bírja ezt a tükröt, az dühében széttöri, mint Poritzky, aki bevallja, hogy Svejk állandó „hányingert” vált ki, és ezért svejkiádát „Landsknechteknek való olvasmánnyá” degradálja. Poritzky újra melléfogott!

A Landsknecht az örök, a hivatásos, a zsoldos katona. A Landsknecht a háború professzionistája és permanenciája. A Landsknechtet — az örök katonát — csak a háború folyamatossága élteti, ez a kenyere, levegője és érdeke. Svejk viszont az örök civil, aki háborút destruál, militarizmust robbant. Svejk a militarizmus tiltó indexének egyik első proskribáltja lett, és így épp a Landsk- nechtek nem olvashatták! Nem volt ország, nem volt militarizmus, mely valamilyen módon ne védekezett volna ellene: egy egész világ fogott össze Svejk ellen! Kobozták, tiltották, cáfolták, jó példával hazája járt elöl: a polgári Csehszlovákiában tábornoki parancsok némították és tagadták: katonának nem volt szabad Svejkhez hozzányúlnia,. Svejket elolvasnia! Horthy-Magyarországba nem engedték be Svejk első, Párizsban megjelent magyar kiadását, Karikás Frigyes fordítását. Berlinben a könyvmáglyára dobták, hogy aztán a bonni neofasizmusban, ha eszközként kihasználva és meghamisítva is, de mégis és újra feltámadjon!

Nyugat-Németországban a lakosság, mely nem építhet magának mélyen a föld alá luxus atombunkereket, fél, tiltakozik és lázad az atomháború realizálói ellen. De Bonn cinikusan nyugtatja polgárait, és Svejkkel altatja el az aggodalmakat. A Rheinischer Merkúr (Strauss leibzsurnálja) ilyeneket ír: „Mi sajnos nem vagyunk Svejknek, a derék