Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részletek)

nemcsak azért volt új, hogy először került előadásra, hanem és elsősorban azért, mert egészen szokatlan módon szólaltatta meg a színház együttesét. ... A szavalókon általában meglátszott a számukra új műfaj iránti érdeklődés és szeretet.”126

Csakhogy a valamely „műfaj iránti érdeklődés és szeretet” önmagában véve már akkor sem volt elegendő a sikerhez. Legalábbis a valóságos sikerhez, amit nem „érdeklődés és szeretet” szerint, amit nem a magyar szó puszta használata alapján, hanem szakmai tudás és művészi színvonal szerint mérnek. S mértek már — bizonyos helyeken — akkoriban is. A társulat évadnaplójának egyik nagyon jellemző és szomorú mondata egyébként épp ennek a fel- és beismeréséről tanúskodik. Tudni kell hozzá, hogy 1958. október 6-án a magyar tagozat is fellépett a Faluszínház együtteseinek az intézmény megalakulásának 10. évfordulója alkalmából rendezett nagyszombati seregszemléjén. És — csúfosan megbukott. „Ezt a napot fekete keretbe kellene jegyeznünk” — így kezdődik a bejegyzés.127 Azután a körülmények ecsetelését és a kudarc mentegetését követően így folytatódik: „Am tény, hogy éppen akkor, amikor a legtöbbet kellett volna mutatnunk, a legkevesebbet adtuk, átlagos teljeísménytinknek kb. 60 százalékát. — Egyet azonban megtanulhattunk: éspedig azt, hogy nem szabadna elvakítaniuk azoknak a sikereknek, amelyek, meglehet nem is voltak sikerek.” A bejegyzés szerzője föltehetően itt a -go- szignójához hasonló „publicisták”, „írástudók” által osztogatott sikerekre gondolt keserű pillanatában. Akár így volt, akár nem, a társulatot néhány hónap múlva — a Faluszínház egészét érintő rendelkezéssel — feloszlatták, s ezzel az idézett tanulság és felismerés is elfelejtődött. Pedig hányszor került még azóta is ugyanebbe a zsákutcába — nem kis részben épp a -go- jelzésűhöz hasonló „színikritikusoknak” is köszönhetően — a csehszlovákiai magyar színjátszás! Méghozzá mind a műkedvelő, mind pedig a hivatásos színjátszás.

Sőt még manapság, három évtized múltán is nemegyszer kell panaszkodnunk a színészeink felkészültségében mutatkozó elemi hiányosságok miatt, rámutatva egyikük- másikuk nem éppen hibátlan dikciójára, letisztultnak, kimunkáltnak aligha nevezhető mozgáskultúrájára, színpadi szituáció- és karakterteremtő képességeinek gyenge pontjaira stb. A bonyolultabb színészi feladatok megoldásának nem egy esetben tapasztalható képtelenségét itt már meg sem említem. Úgy gondolom, teljes mértékben egyetérthetünk Szilvássy József e tárgyban mondott véleményével, amelyhez csupán annyi kiegészítést fűzhetnénk, hogy az általa kifogásoltak gyö-kerei hivatásos színjátszásunk háború utáni indulásának éveibe nyúlnak vissza. „Úgy tűnik, hogy a Magyar Területi Színház mindkét részlegének színészei között vannak olyanok, akik megjelenítő eszközeikben, gesztusaikban — szakmai felkészültségükben? rendszeres önművelésben? — kissé elmaradtak napjaink entellektualizálódó színműveinek követelményéi mögött. Sok területen biztonságosan, kitűnően mozognak, de a darab intellektuális régióiban, ahol lélektanilag, gondolatilag is árnyalt motívumokra lelnek, néhány színész bátorsága bizonytalanságba csap át. ... Egyszeriben előjönnek a sablonos mozdulatok, gesztusok, vagy éppen oda nem illő, tehát más jellegű színműveknél esetleg sikerrel igénybe vehető megoldások.”128 Ezek a gondok azonban már tanulmányunk egy másik — tervezett — fejezetének elébe vágnak. Most is csak azért idéztük őket, hogy lássuk: a megfelelő orvoslás nélkül maradt bajok — esetleges további kóros elváltozásokat is okozva

— évekig, évtizedekig is kínozhatják valamely élő szervezetet.

Az 1959-es esztendőben a Faluszínház befejezte működését. Utolsó bemutatóját 1959. október 28-án tartotta. A magyar tagozat már valamivel korábban, az 1958/1959-es évad végén megszűnt. Igaza lehet Ivan Turzonak, amikor úgy véli, hogy a Faluszínház megszűnése a tarthatatlan munkafeltételekkel magyarázható. Nincs igaza viszont akkor, amikor a következőképpen fogalmaz: a Faluszínházból „három területi színház alakult. Elsőként a magyar tagozat vált le róla, holott a legkésőbb alakult, ám 1953.

I. 31-én megkezdte működését a komáromi Magyar Területi Színház, úgyhogy annak tagjai ehhez a színházhoz mentek át.”129 Ivan Turzo ugyanis négy helyen is téved ebben a rövid másfél mondatban: 1. tévedés az az utalása, mely szerint a Magyar Területi Színház a Faluszínház magyar tagozatából alakult, még akkor is, ha a területi színház mindig is kapott színészeket a Faluszínháztól. A Faluszínház szlovák színészei is a területi színházakhoz vándoroltak, de mégsem lehet azt mondani, hogy ezek a Faluszínházból alakultak volna meg; 2. a Faluszínház társulatai közül nem a magyar tagozat alakult a legkésőbben, hanem a nagyszombati ifjúsági színház, amely 1951. no