Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: Múmiák

Innen fakadt ez a kísértés. A vágy, hogy megbosszuljam mozdulatlanságukat. Tudtam, ha megütném őket, porrá esnének szét. Elveszíteném őket. Tudtam ezt, mikor ma hazatértem. Tudtam, hogy elveszítem őket, de bosszút kellett állnom rajtuk a mozdulatlanságukért, bosszút kellett állnom magamon, amiért mozdulatlanná tettem őket, s úgy kellett bosszút állnom, hogy elveszítem őket.

De előbb még tettem egy utolsó kísérletet. Mintha még nekik és magamnak is akartam volna adni egy utolsó lehetőséget.

Anyámnak azt mondtam, kímélje a szemét s hagyja azt a szvettert. A feleségemnek, hogy új televíziót veszünk. A lányomnak meg, hogy veszek neki egy másik babát, hiszen ez már régóta megvan.

S mert hallgattak, mert mozdulatlanok voltak, megütöttem őket és porrá estek szét, csípős porrá, amely az egész szobát betöltötte, amely fojtogatott, a tüdőmbe s a szemembe hatolt.

S akkor megtörtént ama szörnyűség, ama szörnyűség, amely lesújtott s amelyről sejtelmem sem volt.

Mikor a por leülepedett, a nagymama kötötte a szevettert, a feleségem bekapcsolta a televíziót, a gyerek játszott.

Mintha a vászonra merevedett film ismét megmozdulna. Kővé dermedtem az iszonyattól.

Kiáltani akartam és felugorni, de képtelen voltam, ültem, mint kit odaszegeztek, és tudatosítottam, hogy magam, én magam vagyok a múmia, mozdulatlan, hideg és alázatos, kényére-kedvére kiszolgáltatva mindenkinek, akit megöltem és mumifikáltam, és tudtam, hogy így maradok örökkön örökké, mert egyikük sem érzi majd szükségesnek, hogy szétverjen és porrá változtasson.

Melaj Erzsébet fordítása

Család, sárga szamárral, óla], papírkarton, 1968