Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: Múmiák
Ján Lenčo MÜMIÁK Mint minden nap, most is vidáman, gondtalanul mentem haza a munkából, kellemes estében reménykedve. És nem tudtam, sejtelmem sem volt mindama szörnyűségről, ami majd történik velem, ama rejtelmesről, kifürfészhetetlenről, megmagyarázhatatlanról. Miért történt meg? Engedtem a kísértésnek, a kísértésnek, amelyet mindeddig szűkölve elkerültem. Most engedtem neki. Felrohantam a lépcsőkön, felrántottam az ajtót és berontottam a szobába. Itt vannak mindannyian, várnak rám, mint minden nap. Anyám, aki a fotelben ülve kötése, az évek óta készülő, de soha el nem készülő szvetter fölött bóbiskol, feleségem, aki éppen bekapcsolja a tévékészüléket, kislányom, aki a sarokban a tőlem kapott babával játszik. Mind, mind itt vannak, minden úgy van, ahogyan lennie kell. Itthon vagyok, egyiküktől a másikukhoz lépek, megérintem őket, üdvöizlésül megérintem őket. Mozdulatlanok. Egytől egyig ugyanabban a helyzetben, mint mikor beléptem. Ugyanabban a helyzetben, mint mikor a munkában voltam. Ugyanabban a helyzetben, mint mindig. így van ez rendjén. így kell ennek lennie. Mozdulatlanok és hidegek. így kell ennek lennie. S mert minden úgy van, ahogyan lennie kell, nagyon óvatosan érintem meg őket, tudatosítva, hogy egy erősebb mozdulat mindent tönkretenne, hogy egyszeriben szétesne és szétszóródna ez az egész átgondoltan megszerkesztett idill, amelyet nekik, de inkább, inkább magamnak teremtettem. A helyemre ülök, a szoba sarkába, oda, ahonnan figyelhetem őket s ahonnan a legjobban élvezhetem a házi idillt. Múmiák. Tökéletes, mondom magamban, míg nézem őket, tökéletes múmiák. Ha valaki a fényképüket látná, elhinné, hogy élnek. Senkinek sem jutna eszébe, hogy ezek csak mozdulatlan, hideg és teljesen ártalmatlan múmiák. Senkiben még csak fel sem ötlene. Milyen nevetséges, tudatosítom hirtelen, hogy az embernek általában éppen az a legelső és legvalószínűbb lehetőség nem jut az eszébe. És így, hajszálpontosan így találom őket minden este, ha a munkából megjövök. Minden este, amióta körültekintően és előre megfontolt szándékkal meggyilkoltam őket, körültekintően és megfontoltan, nehogy megsértsem a külsejüket; amióta abban a testhelyzetben mumifikáltam őket, amely számomra a legkedvesebb. Kedvtelve nézegetem őket. Eleinte, amikor mindezt elterveztem, alaptalanul aggódtam, vajon nem hiányzik-e majd mégis a mozgás és az élet. De nem. Egyáltalán nem. Az ilyen élet, mint kiderült, százszázalékosan kielégített és megfelelt nekem. Az enyémek voltak. De nemcsak az, hogy az enyémek voltak; azokat, akiket szerettem, most még jobban szerettem. Hála annak, hogy találtam magamban bátorságot megtenni, amitől mindenki más óvakodna. A mozdulatlanság azonban, minden elégedettségem ellenére, valahol a tudatom alatt, mégis csak ingerelt.
