Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe II.

király törvénykönyve például megtiltotta, hogy a „rab” cselédeket, ha kereszténynek vallják magukat, külföldre adják el rabszolgának. Az egyház, a keresztény humanizmus szellemében, szembeszállt a klasszikus római felfogással, mely szerint a rabszolga csupán dolog, vagyontárgy, „amit” ura kénye-kedve szerint büntethet s ölhet meg. Gazdasági kiszolgáltatottságuk sem volt oly mérvű, mint a római kor rabszolgáié. A különbséget érzékeltetendő, ezért is használtam megnevezésükre — Györffy Györgynek, a kor neves szakértőjének nyomán — hol az ín, hol meg a korai magyar feudalizmus sajátosságaihoz igazított „rab” szolga, illetve „rab" cseléd kifejezéseket. Eltérően a rabszolgáktól, e szolgálónépek, mint az idézett törvények egyikéből láttuk, gabona- terményük bizonyos hányadát mégiscsak megtarthatták maguknak. Egyéb terményeiket, mint erről Kálmán király rendelkezett, kimondva a „rab” szolgák terménytized alóli mentességét, teljes egészében maguknak tarthatták meg egy kisebb összegű, három dénárnyi váltságpénz ellenében. A gazdasági fejlődés, igyekezvén érdekeltté tenni a „rab" cselédeket a termelésben, az 1100-as évek folyamán végleg földhöz juttatta, ekével, igaerővel látta el őket. Alkalmuk nyílott tehát önálló gazdálkodás megteremtésére. Ennek fejében uruk földjét is művelték. A robot, mivel a feltört határterület viszonylag kicsi volt, nem nehezedett még rájuk oly súlyos teherként, mint a későbbi századok jobbágyaira. A hajdani „rab” szolgák ivadékai fölemelkedtek a szabad jogállású földműves rétegbe, az „igazi”, a telkes jobbágyságba, melynek majd további hosszú, hosszú századokra nyúló szervezetét főbb vonalaiban az 1200-as évek derekától kezdi alakítani az idő.

2. TATÁROK ÉS „VAD ŰRI TATÁROK” (1241—1321). A most tárgyalandó, nyolc évtizedet felölelő korszaknak voltak nyilván hosszúra nyúlt, békés, nyugalmas esztendei. Ezekről azonban (lám, inkább a fájdalom vésődik mélyebben emlékezetbe, mint a szürke hétköznapok!) nemigen maradt fönn adat. A történelem tényei, az oklevelek, a népi emlékezet inkább a rosszat őrizték meg: az 1241-es tatárjárást, majd pedig, a XIII. század végétől kezdődően, az Ady által „vad, úri tatárok” névvel illetett tartományuraknak, köptük a hírhedt Csák Máténak vidékünket s annak jobbágy népét is érintő garázdaságait.

Hadak útjába a honfoglalás óta nem esett a táj. Népe, megtanulva az új, az európai paraszti életformát, nehéz munkában, de nyugalomban élt. 1241—42 telén azonban tatárok hada lepte el a vidéket s gyöngyét: a királyi Esztergomot. A várost feldúlták, lakosságát lemészárolták. Régi írások szerint tizenöt magyar íjász maradt csak életben; ők a fellegvárba húzódva menekültek meg a biztos haláltól. A fényes Esztergom, amely a közeli Hontra is vetett ragyogásából egy-egy sugárnyit, a pusztulást nem bírta kiheverni. Fővárosi rangja megszűnt. De nem csak így: egy jó piac s egy élénk gazdasági központ elvesztésével sínylette meg Hont megye déli csücske a tatárjárást. A rettegett tatár sereg végigvonult az Ipoly völgyén; Ságon feldúlták a premontrei kolostort s a nagy hírű hiteleshelyet. Bizonyos, hogy Esztergom és Ipolyság között is üszkös romokat, nagy pusztulást hagytak maguk után. Vall erről a hajdani pásztói határ Pusztafalu nevű szántója. Helyén, mint korábban említettem már, a népi emlékezet szerint a tatár pusztítás előtt falu állt, mégpedig maga Ipolypásztó. Az utóbbi állítást

— ha igaz, hogy a pásztói templom a XII. században fölépült már — nem tartom valószínűnek; a „kutyafejűek” faludúlásainak emlékét mindenesetre szemléletes formában őrizte meg a helyi néphagyomány.

Maradt fenn monda egy másik faluról is. A történet szerint két lakója éppen Lévára ment sóért, s miért, miért nem — tán mert a várostól messze estek — azt kívánták, falujuk bárcsak süllyedne el. Léváról visszatérve nagy pusztaság fogadta őket, meg egy mély tó. Sok-sok év múltán a tájékán legelésző gulyából kivált egy bika, hogy igyék. Vízre hajolt, s szarvával egy harangot emelt ki belőle. Kesztőcz harangját. A kis település, amely az Ipoly túloldalán, Szakálossal szemközt feküdt, a hagyomány szerint ugyancsak a tatárjárás alatt pusztult el, süllyedt a föld s a tó alá.

Pásztó, az Ipoly folyását követve, Kiskeszivel határos; arrafelé eső földjei azonban szálkái birtokokkal érintkeztek. Mivel magyarázható e furcsa rejtély? A mese — melyet gyermekkoromban magam is hallottam, évtizedekkel később, szerkesztőként pedig Turczel Lajos egy ipolyszalkai falurajzában olvastam az újratalálkozás nagy örömével — erre is tud megokolást. Egyszer volt, hol nem volt, nagyon régen volt, s nem is az Űperenciás-tengeren túl, hanem itt a szomszéd faluban, Kiskeszin volt, hogy