Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe IV.

törekvése az volt, hogy a hadak dúlta vidéken úgy-ahogy fenntartsa a rendet, üldözze a kóborokat, zavarosban halászókat, fosztogatókat, „latrokat”, védelmet nyújtson a Wesselényi-összeesküvés után elbocsátott, zsoldjukból kikopott magyar végvári vitézek erőszakoskodásai, foglalásai és a török rajtaütések ellen. A század vége felé lehangolóan sivár képet nyújtott Hont. Följegyezték: amikor Gerhard Pál alispán Merci tábornokkal bejárta egyszer a vármegyét, Báttól Korponáig s onnan Vácig és Esztergomig, egyetlen lélekkel sem találkozott. A falvak elnéptelenedtek. Lakóik — hol a török, hol az osztrák, hol mindkettő elől menekülve — erdőkben, üregekben, ingoványokban vertek tanyát.

Hogy e nagy menekülések mily ősi, már-már atavisztikus félelmet alakítottak ki falum lakóiban, s hogy mily eleven máig is a töröktől való bujdosások emléke, meg- tapasztalhatattam nemcsak a helyi mesék, mondák, legendák gyermekkori magamba szívásának korában, hanem a kézirat írásakor is. Éppen a török kori fejezetek megformálásán munkálkodtam, odahaza töltvén a nyarat, amikor a Máj-hegyen, szőlőnk mellett egy gabonatáblában a kombájn alatt beszakadt a föld. Rejtekhely tárult föl? Egykori pince? A jelenlévők egyhangúan az előbbire szavaztak. Ki is vitathatná, hogy az üreg a törökök ellen nyújtott menedéket? Ki is ne hinné el — hiszen minden legenda, mint homokszem körül a kagyló, valóságmag körül képződik —, hogy falum nagyharangját, amely a hagyomány szerint még a reformáció előtti időkből származik, a török elől az Ipoly holtágaiban rejtegették? Ki kételkednék abban, hogy az asszonyok a hódítók elől a mocsári tölgyesben, a Széki-tó ingoványaiban kerestek menedéket? Mert hát — mint megboldogult Kassai Zsuzsánna néném magnón reám hagyta volt —,

mert hát .......evittík a törökök a zasszonyokot. Evittík, iket, és úgy bujkáltak, ollyan

v

izes pocsonyás helekénn, lapulevelek alatt. Hogy hát meg né talájják; osztán éjjé hazament a zasszon, hát mondta:

— Nyissák ki a zajtót, édesanyám.

Hát aszonygya: Ki vagy?

— Hát én vagyok a lyánya, nem ismer?

Aszonygya: Az ément, evittík a törökök. Nem él a má.

De hogy: Hazagyüttem, én vagyok.

De nem nyitotta ki az annya, nem hitte. Reggere ott vót meghalva.”

A szerencsétlen lány vagy fiatalasszony sorsát felidéző történet valamikor ballada lehetett. A párbeszéd s a mesezáró fordulat ugyanis csaknem teljesen egyezik a Gyönyörű Bán Kata című népballadával. Hasonló megpróbáltatások és tragédiák a korábbi századokban ép, kerek alkotásokban élhettek az Ipoly mente népköltészetében, amelyből, íme, napjainkban is vet elénk tükörcserépnyit az idő, felmutatva a törökvilág emlékeit.

A török fészkek: Párkány, Esztergom, majd pedig Érsekújvár visszavételével az oszmán uralom Hontban 1685 nyarán egyszer s mindenkorra véget ért. Mit hagyott maga után? Gyéren lakott, műveletlen, pusztuló tájat, s rajta a sebeiből gyógyuló embert.

Falum 1691-ben vágatott pecsétjén az „Ipoli Pásztó falu pecséti” körfelirat közepén egy pelikán áll.

Szent madár.

Önnön vérével táplálja fiait, hogy megőrizze s általadja őket az időnek, amely — vonzva magához a reményt — mindig eljövend.

V.

HADAK ÚTJÁBAN (1686—1711)

1. VISSZAFOGLALT (VAGY ELFOGLALT?) VIDÉK. Ha a török kiűzése utáni, kezdetén Buda 1686-os felszabadításával fémjelzett, végpontján pedig az 1711-es majtényi kuruc fegyverletétellel határolt negyed századnak falumat s környékét érintő eseménytörténetbe akarunk bepillantani, keresve sem találhatnánk jobb látószögöt az ipolypásztói határ egy dombhátra futó dűlőjénél, melynek neve: Talpasok. Képzeletben elláthatunk