Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe IV.

fojtottan szakad ki falum embereiből a korszak nyomorúságát: török, Habsburg és ellenreformáció okozta szenvedését mind-mind fölpanaszoló zsoltár, ez a megrendítő önsirató:

.. . fenyeget én ellenségem,

A hitetlen rettegtet engem:

Mert én rólam tanácsot tartnak,

És ellenem kötést tesznek,

Nagy haraggal rám gerjednek,

Hogy megnyomorítsanak.

Nagy ínségben kesereg szívem,

Rettegtet halálos félelem;

Teljességgel elszomorodtam,

Félek, rettegek, gyötrődöm:

Reszketvén szörnyen vesződöm,

Ügy hogy immár sokszor kívántam:

Óh, ha szárnyaim lehetnének,

Mint a galamb ha repülhetnék,

Én elrepülnék messze földre,

Elmennék e népek közül,

Pusztát keresnék ezentúl,

Ahol nyugodalmam lehetne ...

Hogyan került ki falum az ellenreformációnak abból a hullámából, amely különösen

II. Ferdinand uralkodása alatt, 1619—1637 között volt erős Hontban, adatok híján [melyeket egy későbbi, az egyház régi irattárát megsemmisítő tűzvész emésztett el) nem idézhető föl pontosan. Némák a későbbi évtizedek koronatanúi is. Ipolypásztó 1651—1673 közötti prédikátorának a nevét ismerjük csupán: Újvári István. Sírba vitte élményeit, tapasztalatait, félelmeit és hősi elszántságát utódja, Sallay János (1673— 1695) is. Mindkettőjüknek lett volna mit hagynia ránk: falumbéli működésük a Wesse- lényi-összesküvés leleplezését követő osztrák abszolutizmus és a Szelepcsényi György által kezdeményezett, terrorisztikus és katonai eszközökkel megvalósított hittérítés idejére esik. Arra az időre, melynek csapdáiról Szenei Molnár Albert erőteljes nyelve vallhat csak igazán: „Perelj Uram! perlőimmel, / Harcolj én ellenségimmel, / Te paizso- dat ragadd elő, / Én segedelmemre állj elő... Mert nekem hálót vetettek, / És mély árkot készítettek, / Hogy életemben ok nélkül / Megejtsenek kegyetlenül...”

A nagy ellenreformációs támadás ugyancsak megapasztotta az Ipolypásztót is magába foglaló drégelypalánki református egyházmegyét! A XVII. század közepén még tizenkilenc anyaegyház tartozott hozzá; a következő évszázad második harmadát azonban már csak öt (!) élte meg. Nem csoda: 1673 szeptemberében a pozsonyi vérbírőság Hont megyéből tizenkilenc prédikátort idézett maga elé. Valamennyiüket kegyetlenül megkínozták. Kettejük — a rakoncai és a kormosói pap — a tüzes vassal megbélyegzett, evezőpadhoz láncolt, rendszeresen korbácsolt, szenvedéseit ritkán túlélő gályarab sorsára jutott. Hogy Újvári István és Sallay János miként kerülte el társai sorsát, nem tudható. Föltételezhetjük, hogy a vértörvényszék idejére, 1673-ra Újvári vagy elhunyt, vagy pedig távozott a megyéből, illetőleg, hogy Sallay akkor még nem telepedett meg falumban. Menekülésük másik magyarázata az lehet, hogy hozzájuk nem ért el a bécsi sas ragadozó karma — Újvár eleste, 1663 után falum állhatott török hódoltság alatt is. Akár így, akár úgy: urai közül egyik kutya, másik eb ...

3. IPOLI PÁSZTÓ FALU PELIKÁNJA. A Bécs és Sztambul malomkövei között őrlődő vidéken a század második harmadára erősen megromlott a rend. A büszke nemesi vármegye parasztvármegyévé fokozódott le: az alispán jobbágyok, falusi bírák által szedette az adót. A vármegye élére a jobbágyok jelöljei közül parasztkapitányt nevezett ki; melléje a kisebb közigazgatási egységek, a hadnagyságok hadnagyokat állítottak, akik mellé a falvak fegyveres tizedeseket osztottak be. A fegyveres, önvédő jobbágyszervezet