Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - Koncsol László: Csak zárt magának, Szürkéjén átdereng, Önsúlya tartja össze (versek)
KONCSOL LÁSZLÓ Csak zárt-magának Csak úgy terem, ha jó közegbe olvad. Kő, csont: nincs húsa, láza, ingere. Nem másban él, csak zárt-magának porlad. Zenéje sárga némaság-zene. Semmit sem érez. Nem gyűlöl s szeret. Ha ő hull, fojtogató kőeső ver. A lelken, arcon jelt hagy: sebhelyet. Nem hatsz rá más úton, csak nyers erővel. Sorvad a föld, amerre szétterül. Termi a tenger sárga hullafoltot. Akit elér, pusztul vagy menekül. Ha életet foganna, elvetél. Fehér virágai: koponyacsontok. Halált szült benne az idő, a tér. Szürkén átdereng Formákba öntöm — szétpereg. Nem bomlik el, nem olvad össze. Kirajzó, álmos emberek: zizegve surran, hull zörögve. Pár hüllő, egy-két gyors rovar, zörgő növények, tüske, cserje. Amit benyel, mélyen takar. Önmaga, bárki zúzza-verje. Szürkéjén átdereng, mi lesz: ablak, tükör, a lámpa gömbje, a bennük villogó hímes világ, a forró zöld, serény piros: a vér a kék közönybe. A vak szürkén a szín, a fény.
