Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Poór József: Az öreg Ördög Tengerén (elbeszélés)

hogy mihelyt egy felfedezésről vagy egy elmélet igazolásáról van szó, nem ismer kö- nyörületet.

Sorolni lehetne a további utakat. Természetesen mindig primitív vízijárműveken.

Odaégett mindenem.

Ismét kotyvasztok. Olykor Ericre pillantok, aki órák óta engem figyel. Már másodszor int felém. Úgy teszek, mintha nem is észlelném a mozdulatát. Juanito vagyok, a szakácsod. Te akartad, hát kotyvasztok.

Ismét int. Szólni akar, de csak susog, ereje végképp fogytán már. Délnyugat felé mulat. Végre érteni, mit mond, szája szögletében ott bujkál az a félelmetes mosoly. Uramisten! F-ö-l-d — ordítjuk valamennyien, s Derry már méri is a napmagasságot.

Uraim! Az áramlásokról nem lehet leszállni! A Fényes Tahiti négy már a hullámokon táncol, egyelőre egy kö'tél köti össze a hármassal.

Előttünk Rakahanga.

Másnap. Főzök. Ezt már merem annak nevezni. Utolsó erőgyűjtés. Később átszállunk a négyesre. Ericet biztonságba helyezzük. Idehallatszik a törőhullámok végzetes zenéje. Ameddig a szem ellát, mindenütt korallzátony. Védőpajzsként öleli a szigetet. Nyílást, rést sehol sem fedez föl a kutató tekintet.

Hullámháton vágtatunk, de a tutaj fara fönnakad a zátonyon, s amennyien vagyunk, annyi felé repülünk. Megpillantom az égboltot. Majd a zátonyon rohanok, de fölbuktat a nyomomban habzó hullám. Megpillantom Derryt: mit akar ez a tutaj alatt, minek merült ismét alá? Az oceanográfusok is rohannak, felbuknak, úsznak, csörtetnek, menekülnek. Már Derry is jön, lassan eléri a parti fövényt.

Ericnek nyoma sincs.

Lábszáramból patakzik a vér, bal karom érzéketlen. A szárazföldön vagyok. Jönnek a töűbiek?

— Orvost — lüktet az agyamban a figyelmeztető kiáltás —, orvost Ericnek —, s bevetem magam a parti ligetbe.

Négy órás rohanás után térek vissza. A sziget túlsó oldala lakott. íme, életem legnagyobb tévedése: az örömhírt hozom, ahelyett, hogy segítséget hoznék. A település puszta láttára megfordultam, s loholtam vissza a szerencsétlenség színhelyére.

Derry, Peter, Dick ülnek. Eric fekszik. Az utolsó másodpercig bizakodom, hogy egyszer csak felül és odaint nekem.

Minden hiábavaló. Eric halott. Segíthettem volna. Segíthettem volna? Derryvel már harmadszor is elmondatom, miképpen talált rá. Keresem a felmentő szót, várom a megbocsátó mondatot. Hiába. így aztán magam ítélkezem magam fölött.

A szigetlakók körbeállnak bennünket, mi meg csak eszünk és eszünk. Eszünk a felfordulásig. A sziget vezetője pedig közli, hogy a trópusi előírások értelmében már el kell temetni Ericet. Bólintunk. A vezető elénk teszi a halotti bizonyítványt. Megtapintom. Eric von Bischop, élt hatvannyolc évet. A halál oka: koponyaalapi sérülés, nyak- szirt-törés. A tenger még mindig kegyelmes volt hozzá. A felboruló tutaj zúzta halálra. Megfordul körülöttem a mindenség.

Másnap. Ismét eszünk. Starbuck esik szóba. Dick említi, hogy ők ketten ott akartak partra szállni.

— Starbuckon? — kérdezi a sziget elöljárója, és nagyot nyel. — Az a sziget a Karácsony-sziget köré vont széles övezetbe esik, ahol az ott folyó atombomba-kísérletek miatt tilos a hajózás.

Gyomromban erős nyilallást érzek, a torkom égni kezd. Hogyan? — nyögöm ki nagy nehezen — hogyan? — de a választ már nem várom meg, a bokrok felé kell menekülnöm.

Hallom a kacagásukat és szívesen térnék vissza hozzájuk egy jó szóra, egy derűt fakasztó mondatra. De aki most és így kelt át az Öreg Ördög Tengerén, az inkább csöndesen, megbékélést kívánva a távolból hallgatja mások vidámságát. Ericre gondolva ismét érzem a gyomorcsavaró remegést, és a menekülés örömén túl, egy sivár, időtlen térben furcsa párosításban lebeg felém Eric, aki az emberiség bölcsőjét kutatta, s egy sziget emléke, ahol az emberek tömegsírjait tervezik.