Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe II.

alapján föltételezhető, hogy Paztuh korai lakói lótartással és -tenyésztéssel is szolgálták a királyi udvart). Tudósaink szerint megvan e szó a bolgárszlávban (így a honfoglaló magyarság akár magával is hozhatta), de él a lengyelben is mint személynév. A pasztuhi szolgálónép eredetének kérdésében végül is tehát nem igazít el.

Akár így, akár úgy: a korai középkor jogtörténete szerint, ha az adományozott birtok népeit munkaeszköz nélkül ruházták át új urakra, akkor önállóan gazdálkodó, személyükben szabad földművelőkről van sző. Ha viszont az eladományozott žnekkel együtt igásállatot is adnak, akkor „rab” cselédekről. A korai Ipolypásztó lakosai ebbe a rétegbe tartozhattak. Személyük is, igásállatuk is a királyi udvar tulajdonából ment át Zsófia hercegnő és Lampert comes tulajdonába, s ott is maradt mindaddig, míg a család tovább nem adta a birtokot a Korpona közelében fekvő bozóki apátságnak, melyet István király emlékére alapítottak meg 1127—1131 között. Falum žnjei a királyi, majd ispáni szolgálat után ettől fogva a kor további nagyhatalmának, az egyháznak tartoztak szolgálattal. Az 1100 körül tartott esztergomi zsinat így határozza meg az egyházi szolgálónépek kötelességét: „Az egyház ínjei (servi), ha saját marhájuk van, uruknak fél részt adnak abból, amit szántottak, az urasági marhával szántókéból pedig kétharmad rész az egyházé.” A szabad és „rab” jogállású parasztnép közötti különbség tehát a tulajdonviszonyban s a szolgálat mértékében mutatkozott meg. Továbbá a jogi meg- különböztetettségben. A parasztnép közül abban a korban bíróság előtt csak az jelenhetett meg, akinek saját ekéje volt. Amiből világos, hogy az igásállatot nélkülöző „rab” cseléd tanúképességét korlátozottnak tekintették; legföljebb egyívásúakkal szemben adtak szavára. Velük szemben a törvényhozás egyébként is drákói szigorral járt el. I. László törvénykönyvei például elrendelték, hogy a „rab” szolgának, ha lop, vágják le az orrát; ha netán ebből sem okulna, akasszák föl.. .

Térjünk most vissza az oklevélben említett királyi udvarházra. Ha a XI. század utolsó harmadában (s valószínűleg már ezt megelőzően is) állott e rangos épület, kétségtelen, hogy Ipolypásztó népe ekkor már megtelepedett, igen korán kialakult tehát valamiféle állandó falumag. Az udvarház élén álló, a gazdasági egységet igazgató udvarispán — aki a falu eladományozásának korában bizonyos Gyula volt — bizonyára szigorúan ügyelt arra, hogy Ipolypásztó népét helyhez kösse. A XI—XII. századi magyarok falvai még afféle mozgó szállások voltak: sátraikat hol egyik, hol másik pontján verték föl a határnak. Csak a földek fokozatos feltörésével kezdtek kialakulni a vizek, lápok, halászóhelyek mentén álló téli szállások körül azok a falumagok, melyekből aztán állandó települések nőttek ki. Ipolypásztó hajdani lakói az ősi falumag helyét kitűnő szemmel választották meg. A Suttyómat vizek fogják körül: egyik oldalról az Ipoly félköríve, a másikról meg a Csárad patak. A vízközi földterület ilyenformán félsziget; nyugati részét az Ipoly—Garam közi földhát nyúlványai, köztük a falu fölé magasodó Máj-hegy zárják le. A község közepén a tengerszint fölötti magasság 115 m. A lapály, amelyen a Csárad, illetőleg a falut félkörbe kerülő Ipoly folyik, ennél három méterrel alacsonyabban fekszik. Iyenformán a Suttyómat árvíz nem veszélyeztette sohasem. Itt, a letelepedésre kitűnően alkalmas, száraz lösztalajon alakult hát ki a régi falumag. Ojabb keletű főutcája nyomán Ipolypásztó jellegzetes szalagtelkes falunak mondható. A telkek hosszanti irányban futnak egymás mellett, szép mértani rendben; a házak egy vonalban épültek, homlokzatuk a főutcára néz. E szalagtelkes faluval szemben az ősi Suttyóm mindmáig halmazfalu: a telkek nem egyformák, a házak tájolása különböző irányú, az utcák zegzugosak, a falukép zsúfoltabb. Mivel a középkori Pásztó fontos épületei — a kúria (kastély), palánkvár — kivétel nélkül e területen álltak, bizonyosra vehetjük, hogy már a XI—XII. században is itt építették fel otthonaikat — lakógödrök fölé emelt sátraikat?, földkunyhóikat?, kicsike vályogházaikat? — falum lakói. 1077—1095 között mindössze nyolc családfő élt itt. Mai fogalmaink szerint nem is volt ez „falu”. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az államalapítás korában, mint a történelmi statisztika szorgos művelői kiszámították, az átlagfalu három-öt családból állt, akkor a korabeli Ipolypásztót nevezhetjük akár „nagy” településnek is.

Az ősi szálláshely képéhez, a királyi udvarházon kívül, csatlakozott a korai századokban még egy fontos épület. A templom. „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hét ökörrel és két tehénnel, harminc aprómarhával. Ruháról és oltártakaróról a király gondoskodik, papról és könyvekről a püspök" — rendelte el István király már 1030—1038-as tör