Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Grendel Lajos: Jakoby Gyula nyolcvanéves

abban az évszázadban virágzik, mint más kultúrák. Hogy a középkortól és még inkább a reneszánsz óta létezik itt egy európai folytonosság, s abba van beleágyazva a mi kultúránk is, s hogy a semmiből indulás, a hagyomány nélküliség és a többi kellőképpen körül nem határolt fogalom, amelyet nyakrafőre használunk, ma még inkább, mint azelőtt, a provincializmus rossz hagyományát szolgálja.

Ne Jakoby Gyula művészetének a témáival foglalkozzunk hát, hanem vegyük észre, hogy ő is, mint minden nagy művész, az evidencia erejével kényszeríti ránk a világlátását, hogy úgy egyetemes, ahogyan egy természeti jelenség az. Jakoby Gyula el tudja hitetni velünk, hogy pontosan olyan a világ és pontosan olyan az ember, amilyennek ő láttatja velünk. Hogy van saját, megszenvedett filozófiája, s az didakszis és programosság nélkül van jelen a vásznain. Továbbá, hogy művészi felfogása úgy klasszicizá- lódott, hogy átszűrte azt a huszadik századi festészeti avantgarde különböző iskoláinak- irányzatainak tapasztalatain. Sohasem utánozta, hanem a magáéhoz hasonította a vele rokon felfogásokat.

Egy éve sincs, hogy megismertem Jakoby Gyula művészetét, amely addig nem hiányzott nekem. Hogy mégis hiányzott, csak én nem tudtam róla, arra kassai lakásán- műtermében járva döbbentem rá. Mindenekelőtt a vásznairól sütő okosság, a groteszkbe hajló, némelykor mellbevágóan groteszk humora ragadott meg. Az is, hogy a legkomo- rabb témáit is szinte tiszta lírává tudja nemesíteni. Minden ecsetvonása festészetünkben egyedülálló nagyvonalúságról és eleganciáról árulkodik. Megindító bölcsesség árad a képeiről, amit egy magamfajta laikus, a festészet formanyelvét alig ismerő irodalmár képtelen olyan pontosan és szakszerűen leírni, ahogyan egy műtörténész tehetné. De hát ha tehetné, miért nem teszi?

Annál többet tudok rólad, minél többet tudok magamról; s a világról is csak magamon keresztül tudhatok meg bármi lényegeset. Ez a nem is nagyon újkeletű felismerés szorította ki századunk elején az irodalomból és a művészetekből a naturalizmus álob- jektivizmusát, s a belőle levont következtetések változtatták meg radikálisan századunk első évtizedeiben a művészet hagyományosabb világképeit és funkcióját; egy minden korábbinál hitelesebb tárgyilagosság keresése, amelyhez az út a szubjektumból vezet, és nem fordítva, az egyetemestől a szubjektum felé. Ez a korszakos nézőpontrevízió természetesen a befogadás elé is más feltételeket állít. Proust vagy Joyce regényei és a törzsükből kiterebélyesedő modern regényirodalom például aligha érthető és élvezhető múlt századi befogadói beidegzettségekkel. Jakoby Gyula nagyon sokat tud ennek a századnak az emberéről. S ugyan kiféle bolond vonná kétségbe, hogy mi is azok vagyunk. Még fontosabb, hogy a roppant tudása azonnal anyaggá válik, ha ecsetet fog a kezébe. Ogy kényszerít rá, hogy az ő tekintetével lássuk magunkat, hogy közben nem fogja a kezünket. De másképpen is példa lehet. Hogy görcseinket, szorongásainkat, gátlásainkat a művészet csak akkor képes oldani, ha mindenekelőtt, kora elvárás- és ismeretszintjén, új és új kifejezési formáit kutatva, megmarad művészetnek.