Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - Grendel Lajos: Jakoby Gyula nyolcvanéves
Grende! Lajos JAKOBY GYULA NYOLCVANÉVES Jakoby Gyula festészete, mint a nagy művészet általában, különlegesen fontos kihívás az olyan kulturális környezetben, amely minimális dinamizmusánál fogva a tradicionális formák és közmegegyezés konzerválásával véli saj'átlagosságát megőrizni, átmenteni, rossz esetben igazolni. A nemzetiségi kultúrák olykor megdöbbentően szűkkeblűek az íratlan, ám annál szigorúbban — mert belülről — számonkért rítust megkérdőjelező vagy megkerülő művek befogadása tekintetében. Lélektani szempontból ez a szűkkeb- lűség talán érthető is. A nemzetiségi értelmiségi hajlamos sarkítani és leegyszerűsíteni jelenségeket, amelyekre a közmegegyezés nem terjed ki. Vagy, mivel a szótárunkból hiányoznak a fogalmak, amelyekkel leírhatnánk és megnevezhetnénk, megkerüli, még ha egy hatalmas hegytömb is az. Ez utóbbinál többre Jakoby Gyula festészetének leírásából sem futotta. Talán azért sem, mert még most, a nyolcvanas évek első felében is szellemi állapotainkat valamiféle védekező készenlét jellemzi. Sarokban kuporgunk, és minduntalan igazolást keresünk megszenvedett igazságainkhoz, ahhoz a sajátos szlovákiai magyar nézőponthoz és magatartáshoz, amelyet a hányatott hatvan év tapasztalataiból szűrtünk ki. Kénytelenek vagyunk állandóan kompenzálni azt a tényt, hogy a nemzetiségi ember anyanyelve többnyire a magánéletének a nyelve, s nem a léte egészét átjáró dinamizmus. Hogy nemcsak velünk született adottság, hanem bizonyos mértékben maga is hagyomány, amit ápolni és őrizni kell. Az életben elboldogulhatunk ugyan nélküle, ám a sorsát tudatosan megtervező, teremtő emberként aligha. Ez a minden tekintetben védelemre berendezkedő magatartás akkor fordul önmaga érdekeivel szembe, amikor maga alá rendeli és megköti vele létezésének mindazokat a más aspektusait, amelyek révén átléphetne a partikulárisból az egyetemesbe. Márpedig mi a magunk szlovákiai magyar szimfóniáját sokszor szájharmonikán próbáljuk eljátszani. A hagyomány és a sajátságos élményanyag, amely kiindulópont kellett volna, hogy legyen, végcél lesz; ahelyett, hogy megtermékenyítené és megnemesítené gondolatainkat, üres rítussá kopik. Szellemi életünkben oly gyakran misztifikálódnak kötelezővé témák, művészi felfogások és alkotói módszerek, hogy a végén felségesnek és nagyszerűnek találják azt is, ami szürke és középszerű. És kötelezővé sematizálódik (nemegyszer silányodik) az alkotások lüktető-forró anyaga, az élet is, amennyiben helyette csupán a közmegegyezés róla alkotott képe jelenik meg. A hagyomány őrzéséből és ápolásából így csúszunk át észrevétlenül annak apologetikájába. Ami aztán a közmegegyezésen kívülre kerül, az fölösleges luxusnak tetszik. Az aggodalom íratja le velem ezeket a sorokat, nehogy Jakoby Gyula művészetét is afféle luxusnak tekintsük, amelynek kijár a hódolat, de a megértés már kevésbé. Mert ugyan mi a sajátosan szlovákiai magyar fenomén a képein, hol keressük? Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen kérdés rossz kérdés. Ám lépten-nyomon hajiunk rá, hogy feltegyük, s a témát helyezzük értékszemléletünk középpontjába. Pedig még a szlovákiai magyar kontextusban oly egyértelműen elhelyezhető Bácskái Béla — hogy egyetlen példát említsek csak — gömöri tája is mindenekelőtt belső táj, amelyet hatalmas érzelmi energiák fűtenek. Jakoby Gyula festészete az egyik legkézenfekvőbb hivatkozási példánk lehet arra nézve, hogy a szlovákiai magyar kultúra sem a világtól elrekesztett es minden égtáj felé elszigetelt fenomén, hanem ugyanazon a földgolyón és ugyan
