Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe II.

1077—1095 között uralkodott, az adományozásra korán, még az államalapítás első századában került sor. Ezt megelőzően a falu, lehetséges, hogy már István korától, királyi birtok volt. Nem is akármilyen. Ugyanis az oklevél szerint Szent László korában itt már „királyi udvarház" állt. Első királyaink, népes katonai és úri kísérettel, sokat tartózkodtak rezidenciájukon kívül. Vándoroltak, fölélve a termést, amit a szolgálatukban álló falvak tartoztak számukra adni. Az említett udvarháznak olyan épületnek kellett lennie, amely szálláshelyül szolgálhatott a vándorló uralkodónak s az udvari rajnak. Sor került-e Ipolypásztón ilyen látogatásra vagy sem, nem tudni. Mindenesetre az udvarház jobbfajta épület kellett, hogy legyen, hiszen rangos emberek: egy hercegnő s a megye első embere kapták adományul.

S nekik adta László király Pásztó egyéb javait is. „Erdeit” (melyekből bizonyára jóval több volt, mint ma), „tölgyeseit” (melyeknek emlékét a falum alatti Ipoly-szaka- szon álló Tölgyes község neve őrzi). Hozományul kapta Zsófia hercegnő Pásztó szántóit is. Területük tíz „ekejöldnyi” volt. Lemondott a király, Hunt Lampert javára, szolgáiról is, akik addig neki szántottak és arattak. Értékes adalék a korabeli Ipolypásztó életéhez s az akkori gazdasági állapotokhoz e látszólag szürke szántás-aratás is. Sajátossága akkor válik érthetővé, ha tudjuk: sokféle igényének biztosítására a királyi udvar afféle munkamegosztásos alapon szolgáltatófalvak egész hálózatát alakította ki. Voltak halászófalvak (mint az említett Helemba); az udvar vadászszenvedélyeit kielégítő települések (mint az Esztergom körüli Ebed, a börzsönyi solymász Szokolya); iparosfalvak (mint a királyi központ közelében álló Kovácsi vagy mint Hont vára mellett a pajzskészítő Csitár); méhészfalvak (mint az ómagyarul „kaptár”-t jelentő Födémes vagy mint a bolgárszláv nevű méhészfalu, az Ipolyságtól északkeletre eső hajdani Olvár). E sokféle (s korántsem kimerített] szolgálati rendszeren belül falumnak a mezőgazdasági munka jutott; a Szántó típusú települések családjába született tehát bele történelmünknek hajnalán. A földet két „nyomozásban” művelték. Egyik részébe mag került, a másikat az állat járta. A következő évben fordult a nyomások rendje. Az aratás eszköze akkor (s még nagyon sokáig) nem a kasza volt, hanem a sarló. A magot cséppel verték ki a kalászból; esetleg „nyomtatták”.

A szántást faekével s az oklevélben is említett lovakkal végezték. Van jelentősége az állatok említésének is. Mivel László király a falu egyéb jayaival együtt a lovakat is Lampertéknek adta, nyilvánvaló, hogy ezek az ő tulajdonában voltak. Más szóval: falum akkori lakóinak saját igásállata nem volt. De nemcsak hogy állatuk: személyi szabadságuk sem volt. Vagyontárgyainak tekintve őket, a király Lampertnak és Zsófiának adományozta valamennyiüket. Fennmaradt a nevük is: Bolec (Bolset, Polo), Kese- leüd, My sin, Ragydy (Ragudi), Wroc, Wsudyn.

A kora középkor társadalmának kutatói szerint az önállóan termelő, szabadabb jogállású parasztréteg mellett létezett egy önállóságától megfosztott, „rab” cselédnek minősített, nincstelen, nem a saját, hanem az úr igásállatával és munkaeszközével dolgozó földművelő réteg is. (Az ide tartozók magyar neve ín volt; akad nyelvész, aki szerint a szó szegény, szeginy szavunk utótagjában él tovább.) Hogyan válhatott ilyen znné az államalapítás után az ember? Lesüllyedhetett — a pogánykodás büntetéseként, lopás, öles megtorlásaként — a szabad szolgálónépek köréből; származhatott a Kárpát-medencében talált idegen népek közül; sodorhatta ide a sors rabszolgapiacról is. A XI. században a szlávság egy része (például a lengyel szlávság) még „bálványimádó” volt. A keresztény Európa nem sok kímélettel bánt a pogányokkal. Virágzott a rabszolgapiac. Följegyezték például, hogy az ezredfordulón Prága piacáról vettek s vittek Magyar- orszagra „rab” szolgákat. Ipolypásztó ínjai között ugyanúgy lehetett lesüllyedt magyar (erre utal a Keseleüd: Keselyűcske név), mint egyéb kárpát-medencei származék. Néhány szolga neve ugyanis idegenül cseng. Honnan származhattak, ők volnának csak megmondhatói. Mi csak annyit mondhatunk: Tótországból (a ma Jugoszláviához tartozó Szlavóniából) még az államalapítás utáni évszázadokban is telepítettek át munkaerőt Hontba, ahol ma is meggondolkodtatóan gyakori a Tóth családnév. De volt itt helyi szláv folytonosság is, mint ezt a vidék helynevei (Szokolya, Helemba, Mikola, Baráti, Bél) bizonyítják. Szláv eredetű a Pásztó szó is, melyet az első oklevél így hagyott ránk: Paztuh. (Ez a szóvégi -h makacsul megőrződött egy évezreden át; hiába tiltakozott ellene Sallay György uram, a környékbeliek még ma is Pásztohára utaznak, nem pedig Pásztóra). Az ősi forma jelentése magyarul: ’mén, csödör’, illetőleg: ’pásztor’ (aminek