Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - Varga Erzsébet: A könyvhónap ürügyén — nemcsak a könyvről
Varga Erzsébet A KÖNYVHÖNAP ÜRÜGYÉN - NEMCSAK A KÖNYVRŐL „Habent sua fata libelli — A könyveknek megvan a maguk sorsa“ — idézzük sokan és sokszor, többnyire nem is tudatosítván, hogy tájékozatlanságunkban bizony akaratlanul is meghamisítjuk az eredeti gondolatot — Terentianus Maurus gondolatát—, amely teljes egészében így hangzik: „Pro captu lectoris habent sua fata libelli“, azaz a könyvek sorsa az olvasó felfogásától függ. Persze, ha jól meggondoljuk, ez az állítás sem maradéktalanul igaz. Mert ahhoz, hogy valóban az olvasó felfogásától függhessen a sorsa, a könyvnek előtt el kell jutnia olvasójához, méghozzá nem is egyhez, hanem a lehető legtöbb olvasóhoz. Az eljutás útja pedig nem mindig és mindenütt zökkenőmentes; nem is olyan régen, az elmúlt év nyarán például arról értesültünk a világsajtóból, hogy az Amerikai Egyesült Államokban ismét fellángoltak a könyvmáglyák: nem egy államban még a világirodalom elismert klasz- szikusainak — többek között például Wiliam Shakespeare-nek — a műveit is a lángokra „bízták“. Az efféle hírek hallatán először elakad a lélegzetünk a döbbenettől (mert ugye 1983-at mutat a naptár), ám ha józanul átgondoljuk a tényeket, rá kell jönnünk, hogy csodálkozásra, meghökkenésre tulajdonképpen nincs okunk: hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a dolgozók, a széles néptömegek kulturális felemelése, a közművelés [tehát egyebek között a könyvterjesztés) — bármennyire is az atomkor hajnalán, a tudományos-műszaki forradalom korában élünk — nem minden társadalmi rendnek érdeke. Mint ahogy a béke megőrzése és az emberi civilizáció megmentése sem. „A kultúra mindenkié“ mondatban megfogalmazott nemes-szép gondolat csak 1917-ben, a szocialista rend megteremtésével léphetett a megvalósulás útjára. Amikor már a békéről is dekrétum születhetett. Mert a béke és a kultúra fogalma egymástól elválaszthatatlan fogalom. „Mi, kommunisták, szeretjük a békét — írta a kommunista újságírás és irodalmi publicisztika világviszonylatban is kiemelkedő alakja, a nyolcvan éve született s negyven éve halott Július Fučík. — Ezért harcolunk. Harcolunk minden háborút kiváltó ok ellen, harcolunk azért a világrendért, amelyben sohasem bukkanhatna fel olyan gonosztevő, aki néhány egyén hasznáért emberek százmillióit küldené halálba, a háborús őrjöngésnek és az élethez szükséges értékek elpusztításának iszonyatába.“ Ezek a szavak nemcsak annak idején, a humánumot katonacsizmával tipró, koncentrációs táborokat építő és könyvmáglyákat emelő fasizmus ellen vívott élet-halálharc napjaiban voltak aktuálisak. A béke ügye, az emberi civilizáció és kultúra ügye — mint napjaink eseményei, a világuralomra törekvő imperializmus már raffináltnak sem mondható manőverezései bizonyítják — egyelőre korántsem nyert ügy ezen a csodálatos-kék planétán. Fučík — akkor — az utolsó szívdobanásig helytállt: rendíthetetlen hittel harcolt mindvégig, nem a saját életéért, hanem népének jövőjéért, az emberiség új, békés, szocialista holnapjáért. így lett életműve pillanatot-túlélő, máig érő s jövőbe mutató tanítás, példa.
