Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Egy bemutató kérdőjelei

fokú eszmei-művészi minőség. A problémavilágukban legaktuálisabb művek sem találnak utat az olvasó szívéhez, a könyvtárak polcain porosodnak, ha művészi megformálásuk középszerű.”

De hát mit Is kellett ezen megvitatni? Hiszen tulajdonképpen Jurij Andrejev Is ezt állította cikkében, amikor kijelentette, hogy a népiség és a tömegjelleg fogalmának szinonimáknak kellene lenniük. A véleménycsere folyamán kiderült, hogy a szovjet kultúra képviselői nem is a tömegjelleg fontosságát vitatják: a szocialista irodalom nem a kultúra tömegjellegének elvével áll szemben, hanem a „tömegkultúrával”, a biznisz világában uralkodó emberellenes és lélektelen jelenséggel, amelyet ott cinikus nyíltsággal a tömegek kultúrájának neveznek. A nyugati „tömeg- kultúra” azonban egyáltalán nem kultúra

— még kevésbé a dolgozók, a demokratikus tömegek kultúrája —, hanem burzsoá antikultúra, amelynek lényege a teljes dehumanizáció és demoralizáció, a népi tömegek szétforgácsolása, a dolgozók szociális aktivitásának megsemmisítése, mert a polgári világrend stabilitásának fenntartásáért a kapitalizmus a néptömegek teljes demoralizálásával és dehuma- nizálásával is hajlandó fizetni. Az úgynevezett „tömegkultúrának” tehát semmi köze a szocialista kultúrához, a szocialista életmódhoz, ám azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy hatásának veszélye a szocializmus világában is reális veszély, hiszen a kispolgári nézetek, a fogyasztói szellem — ha pozícióikat fel is adták — nem tűntek el társadalmunkból egyszer s mindenkorra. „Szellemi kultúránk szférája ma is az elvi, eszmei, ideológiai és erkölcsi harc színtere — állapítja meg Kuz- nyecov. — S ez a harc elkerülhetetlen mindaddig, amíg a fogyasztói szellem és a polgári tudat nem válik teljesen és visz- szavonhatatlanul az elmúlt történelmi korok sajátjává.” Ebben a harcban pótolhatatlan szerepet játszik a kritika is, amelynek feladatát a vitázők többsége — szemben Annyinszkij véleményével, miszerint az irodalmi folyamat irányíthatatlan — az irodalmi folyamat irányításában, a pszeudokultúra jelenségeinek leleplezésében, a primitivizmussal és a középszerűséggel vívott harcban, a művészi értékek klasszifikálásában és kvalifikálásában, az olvasók nevelésében határozta meg. „A kritika a művészet regulátora. Nélküle lehetetlen megszabadítani a művészetet az

álművészettől” — írta Lihacsev akadémikus. A vitában tehát végsősoron Lenin egyszerűen és mégis zseniálisan kifejtett nézete fogalmazódott újra: az tudniillik, hogy a kommunisták — s tegyük hozzá: a szocialista kultúra képviselői — nem ülhetnek ötbe tett kézzel, nem tűrhetik, hogy a káosz úgy terjedjen, ahogy neki tetszik; arra kell törekedniük, hogy az irodalom, a művészet fejlődését is világos tudattal irányítsák.

Varga Erzsébet

Egy bemutató kérdőjelei

Ahol megbecsülik egymást a családban, ott ritkán kell szónokolni az egyenlő teherviselésről. Ha az asszony, anya vagy anyós, a férfi, férj, apa vagy fiú nem tudja magát környezetével, s ezen belül családjával, gyermekeivel, munkatársaival, rokonaival elismertetni, ott nem a háztartással, hanem a házassággal és a viselkedéssel van baj. Helytelen, ha a családban a „törvényt” a férfi elrettentő szigora, fizikai ereje határozza meg, vagy az adja meg a „státuszi rangot”, hogy ki mennyi pénzt hoz a konyhára. Az, hogy a családban kinek mennyi joga és a kötelessége, hogy a házastársi, nevelési munkamegosztás hogyan alakul az idők folyamán, az elsősorban önmagunktól, erkölcsi magatartásunktól függ.

Sok olyan kortárs színdarab van, amely hűségesen rögzíti a valóságban létező társadalmi folyamatok körülményeit, ok-okozati következményeit. Figyelmeztető tükröt tartva a valóságnak, a zavart keltő helyzeteknek, jelen esetben a serdülő fiatalság egy szűkebb rétegének a maga