Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Egy bemutató kérdőjelei

tartásáról, a lényeges és a még mindig veszélyessé válható szituációkról, viselkedésről, torzulásokról. Ján Solovič S. O. S. című vígjátékáról beszélek, amelyet most újra bemutatott a Magyar Területi Színház komáromi együttese. Valós képet akar adni Solovič. Olyan filmszerű jelenetváltásokkal, tréfásnak vélt ötletekkel, váratlan bemondásokkal tarkított színdarabot láthattunk, amelynek humora alig képes az elénk tárt történet gyengébb pontjait felfedezni, izgalmasabbá tenni. Meglévő konfliktusai „vérszegények”. Mintha az epikai hangvétel állna hozzá közelebb, mint a valódi vígjátéki helyzetek kidomborítása, színpadi indoklása. A hatás érdekében fel-felcserélgeti a szerepek fontossági sorrendjét, miáltal úgy tűnhet, hogy az esemény hőse bármelyik szereplő. Ez pedig módot ad a rendezőnek és a színészeknek is bizonyos túlzásokra, sőt önironikus hangsúlyokra.

A játék sikere is bizonyára nagyobb lehetne, ha az elénk tár párbeszédek nemcsak bizonyítgató tájékoztatásokkal ecsetelnék jelenünk rendellenességeit, visszautasító torzulásait, hanem azt is megmutatnák, hogyan találhatnánk kiutat az ilyen és hasonló, helyükről kizökkentett helyzetekből. Elvégre a nézőt maga a felvetett kérdéskomplexum és annak a megoldása érdekli. S bár elhiszem, hogy Ján Solovič példái valóban igazak, s az esetek megtörténhettek, mégis hiányérzetem van. Az a véleményem, hogy a baj okát nem egyszerűen az értelmiségi középrétegben és nem a „partikuláris életmódban” kell keresni. A „kint” és a „bent” egymásba olvad és mindenkinek szüksége van arra, hogy valami teendője legyen a családban és a társadalomban. Nem lehet mentsége sem a munkahelyi, sem az iskolai elfoglaltsága. Mert ezen áll vagy bukik a családi egyensúly, amelyen a nagyobb közösség békéje is nyugszik.

A játék a Kanyar család történetének egy szakaszát tárja elénk, a televíziós közvetítések stílusában. Csupa pillanatfelvétel, amely színpadon már magasabb szintű dramaturgiát igényelne.

Nézzük meg, mi történik a színpadon.

Az öt kényelmes hintaszék és a kitűnő szcénikai hangeffektusok megkapóak. Kár, hogy ezt az ötletes ütemezést az egymás után színre lépő szereplők szinte figyelmen kívül hagyják, miáltal döcögni kezd a játék. A két serdülőkorú (Mici és Ricsi)

szerepének a pontatlan értelmezése, meg nem oldott színészi megszemélyesítése bizonytalanná teszi a játékot. Hiába próbálják a tapasztaltabb szereplők újra meg újra ritmusba hozni a játék hangulatát és észrevétetni a rendezői koncepciót, a néző nem találja helyét a cselekményben, mert az elcsépelt téma a látott színpadi megfogalmazásban ma már valószínűtlen.

A darab mozaikszerűségét a tehetséges fiatal rendezőnő, Daniela Kapitáüová is hangsúlyozza. Ö is képekre bontja a játékot, s így előnyben részesíti a színpadi helyzetek formai lehetőségeit. Derűs elismerést és nyíltszíni tapsot kap például a hintaszékkel való ügyes manipulálás, a jelentőségteljes vacsora-jelenet, a frappánsan váltakozó Csuli-féle „ágyjelenetek” sora és az ötletes tabló.

Örülünk, hogy Udvardy Anna (Mali néni) szerepének belső feszültségét tartja elsődlegesnek. Ferenczy Anna viszont inkább külső eszközökkel karikírozza Kacskáné komikus alakját, s így ellentétes szerepértelmezése veszít tartalmából. A bakfis Mici (Kádek Rita) és a kamasz Ricsi (a debütáló Fábó Tibor) szereplése még keveset mutat fel ábrázoló tehetségükből.

Lőrincz Margit (Angyalka) tehetsége és fanyar humora ismét jól érvényesül. A feleséget, az anyát jeleníti meg hatásos helyzetfelismeréssel.

Bugár Béla (Kanyar Dezső) könnyedén, elegáns körültekintéssel formálja meg a családfő sajátos alakját. Sokszor leírtuk már: megbízható színész. Ha az apa, a pedagógus igazával nem a nézőkhöz intézett segélykiáltásaival, szövegének didaktikus kommentárjaival „győzedelmeskedne”, nyilván a darab alapgondolata is súlyosabban, dö'bbenetesebben hatolna be a közönség tudatába. Kanyar tanár úr bízik a jóakara- tú emberekben, akik, ha megismerik az igazságot, örülnek majd minden jóindulatnak. Összefognak, hogy megszüntessék a rosszat, a kavarodást okozó ferdüléseket.

A játék negyvenöt percében Csuli (Pőthe István) uralja a játékteret. Ehhez Platzner Tibor komponált díszletet, jelmezt és még egységesebb színpadi zenei motivációkat. Bőséges lehetőségeket biztosított a pergő és helyenként érdekes játéknak. Pőthe István szerepformálása a javító intézetben nevelkedő Csulinak fontosságot biztosít. Párbeszédei, színpadi helyzetei feltétlenül társadalompolitikai fogantatásúak. Személye által válik a látszólagos és valós