Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy falu regénye

választ az őt érdeklő kérdésekre. Ez a társadalmi igény ugyanakkor szükségszerűen visszahat az íróra is, befolyásolhatja őt mind a téma, mind pedig a forma megválasztásában. Legjobb íróink legfontosabb műveiket a csehszlovákiai magyarság sorskérdéseiről írták; e regények legtöbbje monumentális falfestményekre emlékezteti az embert, olyan freskókra, amelyeken pompás jelenetek, nagyszerűen megrajzolt részletek láthatók, de amelyek egészben véve mégsem tekinthetők remekműveknek, hiszen hiányérzetet keltenek. Az írók is érzik ezt, s ezért térnek vissza újra meg újra a kellő módon ki nem aknázott témához, hogy egy újabb nekirugaszkodással végérvényesen túljussanak az akadályon. A módszerek különbözőek; többnyire a jelenben indul a történet, hogy aztán egy váratlan találkozás, egy elveszettnek hitt tárgy megkerülése elindítsa az emlékek lavináját, s a hős tudatában az emlékfoszlányok mozaikdarabjaiból összeálljon a múlt képe. Duba Gyula az, aki az ívnak a csukákban először próbálta más módon megragadni tárgyát, s furcsa iróniája a sorsnak, hogy ez a merész terv egy kevésbé korszerű regényformában öltött testet. Duba a realista nagyregény eszköztárát felhasználva alkotta meg művét, amely azonban — véleményem szerint — felemásra sikeredett; a teljesség kedvéért persze el kell mondanom, hogy a kudarc legfőbb okát én nem abban látom, hogy — amint azt Tóth László vélte — egy idejét múltnak tartott formához ragaszkodott, hanem abban, hogy nem mindig a leginkább odaillő részletekből állította össze nagyméretű társadalmi tablóját. A csehszlovákiai magyar valóságról — éppen mert sok tekintetben feltáratlan — hagyományos módon is sok új információt tartalmazó regényt lehet írni, s noha nyilván senkinek nem érdeke az elavulófélben levő formák konzerválása, amíg korszerűbbek és főleg jobbak nem születnek, addig ezekkel kell beérnünk. Sokan persze azt is kétségbe vonják, hogy egy ötvenéves prózaíró képes lehet még az újításra, s a csehszlovákiai magyar próza fellendítését kizárólag a fiatalabb nemzedékek képviselőitől remélik. Pedig éppen Duba Gyula legújabb műve a példa rá, hogy a tudatos munka, a kellő elmélyülés, a korszerűbb formai megoldások bátor alkalmazása még a hagyományos nagyepika keretei között is elő tud varázsolni egy életrevaló képződményt. Természetesen nem lehet Duba Gyulát formabontással „vádolni”; ő nem az a típus, aki könnyen kapható a kísérletezésre vagy esetleg a divatos áramlatok utánzására. Keményen megdolgozik anyagával, s mondandójához igazítja a regény szövetét, nem pedig megfordítva. A realista ábrázolásmód a „vérében van”, ez a tény egyértelműen meghatározza írói habitusát. Az Örvénylő idő ben szemmel láthatóan megpróbálta felbontani a hagyományos nagyregény kereteit, ez azonban nem sikerülhetett neki maradéktalanul, már csak azért sem, mert akkor kénytelen lett volna lemondani eredeti célkitűzéséről: az ívnak a csukák folytatásáról. Az Örvénylő idő szerkezetileg mégis eltér az előző regénytől; itt a történet nem hatalmas folyam módjára hömpölyög, hanem lávaszerűen tör elő valahonnan a mélyből, majd rövid időre megakad, hogy aztán a szilárdulni kezdő rétegre egy újabb lávafolyó ömöljön. Vulkáni kúpra emlékeztetően épül a regény, s úgy is végződik: a belső tűz kialszik, a lávaömlés megszakad. Ebben az esetben a tűz kialvását az egyik főszereplő, Nagybene István halála szimbolizálja.

Duba Gyula a hagyományos nagyregény szerkezetét a XX. századi regényformák néhány újszerű elemével kívánta fellazítani. A húszas—harmincas években fénykorát élt esszéregényre emlékeztet az írói meditációk gyakori betoldása, az idő kezelésében feltehetően Proust és Faulkner volt a példa, az önmagukkal viaskodó hősök előképeit pedig alighanem a francia egzisztencialistáknál kell keresnünk. Mindezt nem elmarasztalásképpen mondom, hanem csak azért, hogy alátámasszam: Duba nem kíván elzárkózni a formai újítások elől, szüntelenül keresi azt a megoldást, amely a legmaradandóbban és a legadekvátabban fejezné ki mondanivalóját.

Igaz, az ötvözés, vagy a helyzethez jobban illő kifejezéssel élve: a szervátültetés nem minden esetben sikerül maradéktalanul. A szervezet — a regény teste — heves anti- t énreakcióval kilöki magából az iilsgen testrészt, amely a jobbik esetben még képes valamilyen önálló vegetálásra — ezek azok a betétek, amelyek novellaszerűen illeszkednek a regényhez, de nem tudnak szerves kapcsolatba lépni a szövetével —, a rosz- szabo eset az, amikor zavarják az egész test működését, mintegy megbontva annak belső szerkezetét.

Duba az Örvénylő időben már a cselekmény színterének tudatos beszűkítésével is leladta a realista nagyregény totalitásigényét. A regény hősei alig mozdulnak ki Füzes