Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy falu regénye

megújítóiként babérokat gyűjteni, céljuk elsősorban az, hogy egyfajta létező olvasói igényt elégítsenek ki, ellentétben a kísérletezőkkel és „formabontókkal”, akik megalázónak érzik ezt a „lakáj-szerepet” és sokkal szívesebben látnák, ha az olvasók hozzájuk igazodnának. A csehszlovákiai magyar író helyzete ebből a szemszögből nézve egyáltalán nem irigylésre méltó. Olvasótábora létszámát tekintve sokkal kisebb, ugyanakkor konzervatívabb és kevésbé differenciált, mint más nemzetek és nemzetiségek íróié. Kísérletezéseit bizalmatlanul, olykor talán ellenszenvvel is fogadják, ez aztán elkedvetleníti, bizonytalanná teszi; ilyenkor megpróbál kompromisszumot kötni olvasójával. A jelenség természetesen sokkal összetettebb annál, semhogy ilyen kurtán elintézhető legyen, a részletek megvilágítására azonban itt nincs lehetőségem, már csak azért sem, mert maga a téma önálló tanulmányba kívánkozik. Mégis utalnom kellett rá, hiszen részben megmagyarázza, miért annyira „hagyományszerető” a csehszlovákiai magyar próza. Mindez azonban csupán a probléma egyik vetülete. Mert kétségtelenül igaz, hogy a csehszlovákiai magyar (és általában a nemzetiségi) író „mozgásterülete” jóval behatároltabb, témaválasztásában szem előtt kell tartania az olvasói igényeket is, ugyanakkor viszont feladatköre ki is tágul, s olyan szerepet is ráruház a kisebbségi társadalom, amelyet egy jól szervezett és sokrétű szellemi életben nem kellene szükségszerűen elvállalnia. Valamikor a szépirodalmi alkotások nemcsak gyönyörködtettek, hanem különböző információkat, tudományos ismereteket is továbbadtak. Különösen a regények információértéke volt jelentős; elég csak belelapozni néhány, száz—százötven évvel ezelőtt keletkezett műbe (mondjuk valamelyik Balzac- vagy Hugo-regénybe), hogy erről meggyőződjünk. Az írók akkor még őszintén hitték, hogy az egész valóságot sikerül belegyömöszölniük a műbe, s ezért minden információt, amely a bemutatásra kiszemelt valóságszelettel volt kapcsolatos, fontosnak tartottak. A regény információ- értéke az idők múlásával fokozatosan csökkent; az olvasó más csatornákon is hozzájuthatott a fontos ismeretekhez, így elébb a természettudomány, később a történelem is fokozatosan kiszorult a regények lapjairól (kivéve természetesen az időközben önállósult történelmi regényt), hogy felszabaduljon a hely az emberi lélek és az emberi kapcsolatok részletesebb elemzésére. A társadalmi folyamatokat a maguk teljességében ábrázolni kívánó realista nagyregények egyre kevesebb sikerrel birkóztak meg önként vállait feladatukkal, ami óhatatlanul a regény formai megújításán fáradozóknak kedvezett. A többit már tudjuk, ezért nem is részletezem. A kisebbségbe szorult nemzetek és nemzetiségek irodalmának fejlődése azonban többnyire nem az előbb felvázolt séma szerint alakult, sőt az elmondottak a közép-európai népek irodalmára sem vonatkoztathatók maradéktalanul. A mi tájainkon az irodalom mindig többet jelentett önmagánál, a csehszlovákiai magyar kisebbség számára pedig hosszú ideig az egész szellemi életet jelentette, így aztán nem csodálkozhatunk azon, ha az írótól elvárták: egy személyben legyen költő, prózaíró, műfordító, publicista, történész, kritikus, társadalom- tudós és politikus, művében pedig tükröződjék a kisebbségi sors, elevenedjenek fel a fájó történelmi események. A csehszlovákiai magyarság történetének van egy olyan tizenöt esztendős időszaka (1945—1960), amelynek eseményei messzemenően és sokrétűen kihatottak a hatszázezer lelket számláló közösség sorsának alakulására. Az a generáció, amely az adott korban még nem élt vagy csupán gyermekfejjel élhette át az eseményeket és legföljebb hallomásból tud a kitelepítésekről, deportálásokról, a falu kollektivizálásának kezdeti, tragikus konfliktusoktól sem mentes periódusáról meg egyebekről, érthetően — és joggal — kíváncsi a részletekre, a mélyebb összefüggésekre, mert ezek nélkül önnön jelenlegi helyzetét sem láthatja tisztán. De az események aktív szereplőinek, az idősebb nemzedékek képviselőinek sem lehet közömbös ez a téma, hiszen sokukban még be nem gyógyult sebként fájnak az emlékek, s a csillapítólag ható magyarázatra eleddig hasztalan várakoztak. A múlt eseményeinek rendszerezésére és tisztázására végül is az írók vállalkoztak, abban a reményben, természetesen, hogy majd a csehszlovákiai magyar történészek — a maguk módján — elvégzik ugyanezt. Nos a helyzet pillanatnyilag úgy áll, hogy íróink az adott korról elmondtak minden fontos (vagy annak vélt) dolgot, történészeink viszont még csak nem is jelezték, hogy érdeklődnek a probléma iránt. Ez a körülmény mindenképpen növeli a csehszlovákiai magyar regények információértékét, még azokét is, amelyek művészi szempontból egyébként joggal elmarasztalhatok, hiszen a csehszlovákiai magyar olvasó (s vele együtt a más országbéli magyar olvasó is) elsősorban ezekből a művekből kaphat