Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részlet)

tápláljuk e rendszerekbe, nem lesz múltunk.”13 Azaz a hagyományvizsgálat és hagyományteremtés ebben a megfogalmazásban életfeltételként tűnik elénk. Nem, nem tévesztettem szót: hitem szerint a hagyományokat is „teremteni” kell. Nota benne: a hagyományteremtés hagyományait is!

A fentiek után talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy, ha valaha is elkészülne a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás monográfiája, legalább egy fejezet erejéig annak is áttekintést kellene adnia arról, mi is történt tájainkon, a mai szlovákiai városok és falvak „játéknéző helyein” 1918 előtt. Ugyanekkor lerakhatók a magyar színjátszásnak a mai Szlovákia területére eső 1918 előtti részét, hagyományait feldolgozó monográfia alapjai is. De addig is részlettanulmányok, színháztörténeti elemzések, portrék, forrásközlések és egyéb ezekhez hasonló dolgozatok egész sorának kellene figyelmét erre a feladatra összpontosítania. A magyar — magyarországi — színjátszás történetének fontos állomásai kötődnek a mi vidékeinkhez: a kezdetektől egészen 1918-ig. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy — a „cseppben a tenger” elve alapján — a teljes magyar színháztörténet megírható „szlovákiai” kiindulással: az ily módon készült összefoglalót nem sok pontján kellene esak kiegészíteni. A két háború közti Csehszlovák Köztársaságban bizonyos magyar színháztörténeti és színházi érdeklődésű helytörténeti kutatások is megindultak, melyek néhány, azóta is forrásértékű monográfiát, tanulmányt eredményeztek.14 Az ezerkilenc- száznyolcvanas évek csehszlovákiai magyar színházi publicisztikája így tulajdonképpen egy nemes hagyományt is föltámaszthatna azzal, ha figyelmének egy részét színháztörténeti vizsgálódásokra összpontosítaná.15 Ezeknek a vizsgálódásoknak ugyanekkor kettős hasznuk is lehetne: egyrészt sikerrel vihetnék be a magyar nyelvű színjátszás úttörőinek életét, tevékenységét irodalmi-művelődési köztudatunkba, másrészt viszont a már folyó magyar és szlovák színháztörténeti kutatásoknak is szolgálatára lehetnének.16 Ez utóbbival kapcsolatban itt most csak egyetlen példát mondanék. A pozsonyi és a kassai színjátszás történetét köztudottan sokan feldolgozták már. De például Staud Géza 1963-as megállapítása, mely szerint „szükség volna az újabb kutatásokat is értékesítő, modern szempontú összefoglalásra”17 — máig sem vesztett időszerűségéből. A másik oldalon viszont éppen Milena Cesnaková—Michalcová úttörő jelentőségű vállalkozása18 bizonyítja, hogy Szlovákiából is van mit hozzátenni a magyar, sőt a német színháztörténeti kutatásokhoz is, ám ugyanekkor — kötetének fülszövege szerint — a mai Szlovákia területéhez fűződő idegen nyelvű játékszíni hagyományok ismerete „művelődéstörténeti és honismereti szempontból is fontos körülmény”, hiszen „e problematika ismerete nélkül lehetetlen a szlovákiai színjátszás és színházkultúra történetét történetileg is tárgyilagosan és komplex módon értékelni”.19 Cesnaková—Michalcová monográfiájának igencsak értékes második része — a Más nemzetiségű színtársulatok helyrajzi összeírása című fejezet — azonban például rendkívüli adatgazdagsága ellenére is tö'bb ponton hiányos, s ezért további kutatásokat, kiegészítéseket igényel, amiből a szlovákiai magyar színházi publicisztika, hely- és színháztörténetírás is kivehetné részét.

Színházi publicisztikánk és mielőbb megalapozandó színháztörténetírásunk további feladata volna a csehszlovákiai magyar színjátszás kialakulásának, útjának és fejlődési tendenciáinak vizsgálata a csehszlovák államalakulat létrejöttétől annak 1938-as szétrombolásáig.20 E tekintetben természetesen hasznosítani lehetne azokat az ismereteket is, amelyeket Kováts Miklós értékes és alapozó monográfiája tárt föl számunkra.21 Kováts Miklós könyve azonban úttörő jelentősége és valós értékei ellenére is — akárcsak Cesnaková—Michalcová munkája — számos ponton hiányos, vagy éppenséggel „féloldalas”, elfogult. A kötet eme szépséghibáira részben már Somos Péter kritikája22 is rámutatott. Mindenesetre üdvös volna, ha mielőbb megérhetnénk azt az időt, amikor Kováts tanulmányát nem az egyetlen ezzel a témával foglalkozó munkaként, hanem egy folyamat kezdeteként, nyitásaként kellene értékelnünk.23 Mert feladatunk, munkánk ezen a területen is volna elegendő, oldalakat lehetne teleírni a puszta felsorolással is. Folytatni kellene a kutatásokat például a szlovenszkói magyar színtársulatok és színészek, rendezők stb. stílustörekvéseinek, művészi érettségének minősítése érdekében is. Keveset tudunk e társulatok székhelyükön kívüli előadásairól, vidéki fogadtatásáról. Kováts könyvében aránytalanul nagy szerepet kapott a kassai színtársulat — talán mert a szerző maga is kassai? — a többi, így például a Polgár Károlyé rovására. Kovátsnál elmé