Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részlet)

— én- és öntudati zavarokat vélem a legsúlyosábbaknak. És akkor még csak a jelen, egy harmincegynéhány éve megszakítás nélküli szakasz, fejlődésvonal tudatosításáról beszéltünk, de nem szóltunk például színházi önismeretünk és hagyományismeretünk egyéb régióiról, mélyebben fekvő rétegeiről. Márpedig ezen a téren még rosszabb a helyzet. Nem kétséges: egyetlen kultúra — így nemzetiségi játékszíni kultúra — sem létezhet hagyománytudat nélkül, illetve enélkül nem beszélhetünk annak egészséges életműködéséről. A hagyománytudat, az örökségtudat nem több és nem is kevesebb, mint egészséges én- és öntudati fejlődésünk alapvető feltétele, kiindulópontja. A hagyománytudatunkban, örökségtudatunkban mutatkozó zavarok kezdetben én- és öntudatunk egészséges fejlődését, később pedig önazonosságunk tudatának meglétét is veszélybe sodorhatják.

Több mint öt esztendeje írtam egy kis cikket a színházi hagyományőrzésről, játékszíni hagyománytudatunk rendellenességeiről3. Ha ma újból „eladnám” ezt a jegyzetet, biztos vagyok abban, hogy senkinek sem tűnne fel az „önplágium”. Megjelenne és megint nem történne semmi, holott még ma is változtatás nélkül érvényes mindegyik sora, s az ott közölt hiánylistáról sem kellene kipipálnom semmit, sőt, újabb tételeket is hozzá lehetne írni. Persze, e régi írás fölemlegetésével most nem azt szeretném naiv hittel elpanaszolni, hogy a kutya se'figyel manapság mifelénk az írók, publicisták szavára, hogy sajnálatosan elvesztette hitelét az írott szó, s így ugyancsak nehéz lesz megváltaniuk a világot. Mindössze annyit szerettem volna jelezni, hogy a hagyományőrzés, ezen belül pedig a színházi hagyományőrzés a csehszlovákiai magyar nemzetiségnek, úgymond nem a legerősebb oldala. Persze a népművelés és az amatőrizmus keretei közé szorítva, megfelelő kutatói programok nélkül nem is lehet. S még ha akadnak is intézmények4, egyéni vállalkozások5 és intézeti kutatói programok6, melyek akár a két háború kö'Zti szlovenszkói magyar színjátszás és drámairodalom, akár a mai Szlovákia területére eső, 1918 előtti idegen játékszíni hagyományok egy-egy aspektusának vizsgálatát tűzik ki célul, e vizsgálódások eredményei vagy csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem is válnak szerves részévé —■ mert el sem jutnak odáig — a csehszlovákiai magyarság és a csehszlovákiai magyar színházi publicisztika színházról való tudásának.

Legutóbb Szigeti László töprengett el színházi hagyományismeretünk fehér foltjai fölött7. „Nem ismerjük elég jól játékszíni hagyományainkat...” — ítélkezik sommásan oknyomozó és hiánysoroló írásának rögtön az első mondatában. Aztán szinte egymással versenyezve futnak ki tolla alól a hagyományismeretünk hiányosságainak okait megvilágító gondolatok, az emberek és évek tízeit kívánó, ám kétségbevonhatatlanul elvégzendő feladatok: „... és sorolhatnám, sorakoztathatnám a neveket, az eseményeket, a színtársulatokat, amelyek még nem épültek be hagyományrendszerünkbe. Pedig ott volna a helyük, hiszen a mai csehszlovákiai magyarság hagyományait nem csupán a csehszlovák államiság létrejöttétől, az itteni magyar nemzetiség történelmi létrejöttétől kell eredeztetni, hanem a marxista történetírás elveinek megfelelően, a nemzet létrejöttétől, hiszen egy nemzettől levált nemzetiség kultúrája egyidős a nemzet kultúrájával.”

És ezzel eljutottunk egy olyan kérdéshez, amely — irodalmunkra vonatkoztatva — ha jól emlékszem, nyolc évvel ezelőtt hangzott el először. Tőzsér Árpád tette föl egyik, 1974-ben írott tanulmányában: „... jogosan számítjuk-e az irodalmunk történetét 1918- tól?”8 Választ — tanulmánya egyéb céljainál fogva — akkor nem adhatott a kérdésre, s csupán ennyit fűzött még hozzá: „...egy bizonyos: (...) Szenei Molnár Albert is — számunkra éppen olyan közvetlen hagyomány, mint Forbáth Imre vagy Fábry Zoltán. S ez a közvetlenség fokozott mértékben számvetésre kötelez bennünket.” Tőzsér megjegyzésével Csanda Sándor szállt vitába: „...mi, csehszlovákiai magyarok, a szülőföldünkön keletkezett régebbi alkotásokat nem tarthatjuk nemzetiségi kultúránk olyan szerves részének, mint az 1918 után kialakuló csehszlovákiai magyar irodalmat, amely már nem a régi Magyarországon, hanem Csehszlovákiában, speciális körülmények között (...) jött létre.” Tőzsér később visszatért korábban felvetett kérdéséhez és Csanda ellenvéleményéhez: „Tanulmányomnak azt a sorát, hogy »jogosan számítjuk-e az irodalmunk történetét 1918-tól« — úgy magyarázni, hogy én »szlovákiaiságunkat<; Szenei Molnár Albert korába is vissza akarom vetíteni, meglehetősen abszurd igyekezet. Hisz nekem Szenei Molnár Albert lírájának aktivizálásával eszem ágában sem volt Szenei Molnárt is a szlovákiai magyar irodalomba terelni, éppen ellenkezőleg: