Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részlet)

Szenei Molnár segítségével magam is ki akartam törni belőle. Megrettent a gondolat, hogy szlovákiai honosságunk adottságából a »szlovákiai magyar irodalomba« zártság, tehát elszigeteltség következhet.” Tőzsér — Fábry Zoltán egyik 1926-os kijelentésére hivatkozva — később újból visszatér a bezártság kérdéséhez: „. . . a bezártságként értelmezett szlovákiai magyar lét ellen mi is teljes erőnkből tiltakozunk.” A félelmet hallom kiáltani ebből a megfogalmazásból: a „mindenséggel mérd magad!” József Attila-i parancsa helyett az „önmagaddal mérd magad!” kényelmes, konformista, s jóvátehetetlenül önsorvasztő és önfelmentő jelszavát hangoztatóktól való félelmet, az önmagunkba zártságtól és önként vállalt elszigeteltségtől való félelmet — és igazat kell adnunk ebben Tőzsérnek. És igazat kell neki adnunk akkor is, ha visszafordítjuk a szót nemzetiségi színjátszásunkra, játékszíni kultúránkra, amelyre ugyancsak a nyitottságnak ez a hiánya, a bezártságnak ez a sokfejű réme jelenti a leginkább fenyegető veszélyt. Sokfejű rémet említettem: a tágasabb térségekre — s a világra — nyitható ablakainknak szinte mindegyikét őrzi ennek a rémnek egy-egy feje. Az egyik fej éppen a hagyományszemléletünket felfrissítő törekvéseket — elvégre hagyományszemlélet és világra nyitottság között közvetlen összefüggés van! —, hagyományőrző mozdulatainkat figyeli árgus szemekkel. Színházi viszonylatban pedig valóban megdöbbentő a helyzet. Hogy mást ne mondjak — és ezúttal sarkítanom sem kell —, a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás még ott sem tart, hogy legalább a magyar vagy szlovák színjátszást elfogadja hagyományként és látóhatárként: számára egyelőre nem létezik más hagyomány és látóhatár önmagánál, tehát a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásnál, s annak is a Magyar Területi Színház által írt fejezeténél. Pedig a kiút, pontosabban fogalmazva: az egyedüli járható út itt is csak az lehet, amit Tőzsér vetített — reális távlatként — nemzetiségi irodalmunk elé. Ez pedig a nyitottság útja, mivel „a szlovákiai magyar irodalom »kategóriája« is kétféleképpen értelmezhető és élhető meg. Jelenthet egészségtelen elszigeteltséget, bezártságot, levegőtlenséget, de jelenthet végletes nyitottságot, világra tártságot is. Sőt tovább megyek: a nemzetiségi irodalmak esetében a nyitottság követelménye követelőzőbb, mint a nemzeti irodalmak esetében. Mi naponta létformánkként éljük a kultúrák találkozását, együttélését. Amit a nagyobb, nemzeti irodalmak képviselői esetleg csak tudnak, azt mi a bőrünkön érezzük. A kiút elszigeteltségünkből tehát [...] csak az a maximális nyitottság, amely minden irodalom számára kötelező maxima, s amely

— potencionálisan — épp a mi létezésünkben hangsúlyozódik meg a legerősebben.”9 Azt hiszem, nem szükséges különösebb magyarázatot fűznünk ahhoz a tanulsághoz, amit ebből a hosszú idézetből levonhatunk: színházi önszemléletünk változását is hagyományszemléletünk és világszemléletünk nyitottabbá, természetesebbé, rugalmasabbá válásának kell(ene) megelőznie.

Ha egyszer megszületik a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás monografikus igényű feldolgozása, annak — és azt megelőzően több vizsgálódásnak — mindenképpen tisztáznia kell(ene) a hagyományokhoz — az első köztársaság, valamint a második világháború alatti időszak magyar játékszíni eseményeihez és az egyetemes magyar színháztörténeti hagyományokhoz — való kapcsolódásunkkal összefüggő kérdéseket. A romániai és jugoszláviai magyar szellemi élet és művelődéstörténetírás ha nem is válaszolt meg minden e téren fölmerülő részletkérdést, szellemiművészeti életük 1918 előtti „előtörténetét”10 mindenesetre jóval rugalmasabban kezeli, mint mi.11 Igaz, az irodalmi hagyományőrzés területén időnként nálunk is mozdul valami. A Madách Kiadó egyik legutóbbi vállalkozása, a nemrégiben megjelent, ám meglehetősen vegyes értékű és határozatlan koncepciójú Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona a „területi elv” fö'lvállalásával az „irodalmi honismeretet” kívánja szolgálni.12 Mind sürgetőbb feladattá válik, hogy „színházi honismeretünk” elméleti és módszertani alapjainak meghatározása és színháztörténeti ismereteink elmélyítése terén is tegyünk valamit.

Valamit?

Bizony nem is kevés tennivalónk van.

Amit Mészáros László irodalomtörténetírásunk halaszthatatlan feladatai kapcsán évekkel ezelőtt megfogalmazott, érvényes a mi vonatkozásunkban is: „A regionális értékek feltárását és tárolását sürgeti tehát gyorsuló időnk is, mely lassan mindent megváltoztat. Múltunk az információrendszerekbe költözik. Pontosabban szólva: ha nem