Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részlet)

ffiL© S^tDJILTF

Tóth László

TANULMÁNY

A FELSZABADULÁS UTÁNI CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNJÁTSZÁSRÓL

(Részletek]

SZÍNHÁZTUDAT, HAGYOMÁNYTUDAT, ÖNÉPÍTKEZÉS

Művelődési tábor túlnyomórészt középiskolás, egyetemista és fiatal értelmiségi lakóinak tartottam előadást néhány évvel ezelőtt a csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás és a csehszlovákiai magyar irodalom kapcsolatáról, kölcsönviszonyáról. Bö'lcs és eredeti megállapításoktól hemzsegő szöveg helyett azonban — egyik-másik táborvezető és táborozó nem kis megrökönyödésére — bőséges idézetgyűjteményt olvastam fel a jelenlevőknek. E „különös házasság” tanulmányozása közben ugyanis arra kellett rádöbbennem, hogy semmi olyasmit nem mondhatnék e témában, amit nemzetiségi sajtónk — színházi publicisztikánk — a felszabadulás utáni hivatásos színjátszásunk indulása óta ne fogalmazott volna már meg. A lényeges dolgokat rendre megfogalmaztuk — ebben nem érheti vád színházi publicisztikánkat —, ám — hadd tegyem hozzá gyorsan

— rendre el is felejtettük. Nem egyszer, nem kétszer, hanem úgy általában öt évenként S ugyanerre a felismerésre juthatunk, ha a felszabadulás utáni játékszíni kultúránk bármely területére terjesztjük is ki vizsgálódásainkat. Különös szimptómája nemzetiségi színházi életünknek, hogy mi újra és újra felismerjük azt, amit előzőleg már felismertünk. így történhetett meg, hogy még ma is csak — s most hadd fogalmazzak egy kicsit sarkítva — a kezdeti hibáknak, hiányosságoknak nem is a legyűrésénél, hanem a felismerésénél és felsorolásánál tartunk. Azzal, hogy azon a bizonyos táborozáson az idézetgyűjteményt tartottam mondandóm legszerencsésebb kifejezési formájának, ha nem is első-, de semmiképp sem utolsósorban erre szerettem volna rámutatni. Aztán még valami vezérelt az elhatározásomban. A felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás fejlődéstörténete — néhány igencsak hiányos és vázlatos — s szinte kivétel nélkül a Magyar Területi Színházra koncentrált — összefoglalástól eltekintve1 — mind a mai napig nincs kellőképpen feldolgozva2, de hiányoznak ennek egyes területeit összefüggéseiben vizsgáló, elemző és értékelő részlettanulmányok is. Amely tény szükségesnek mutatta, hogy — az ilyen munkák születését megkönnyítve

— legalább jelzésszerűen utaljak — figyelmemet egyetlen témakörre összpontosítva — a színházi életünk legfontosabb csomópontjait jelző irodalomra, színházi publicisztikánk kisebb vagy nagyobb jelentőségű, de mindenképpen forrásértékű opuszaira. Végeredményben ilyen megfontolások segítettek e mostani tanulmány — az esszé, a fejlődés- történet és a forráskutatás elemeiből építkező — módszerének kialakításához is.

Mindebből talán az is kiderül, hogy színházi életünk tartós és a fejlődést késleltető nyavalyái közül a sorozatos emlékezetkihagyásokat, az újból és újból jelentkező tudati