Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.

nalak metszéspontjain éltek. Švszázadról évszázadra dúltak a háborúk külső, véres és belső, eszmei csatái, s nemcsak azt döntötték el, hogy az emberek a korábbinál jobban vagy rosszabbul fognak-e élni, hanem azt is, hogy ez vagy az a nemzet élhet-e tovább is, vagy enyészetbe hull, mint legközvetlenebb szomszédaink, az ősi porosz törzsek a Teuton Lovagrend kardcsapásai alatt. Ügy vélem, nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a nagy litván Írók mind részesei és ösztönzői voltak az emberi jogokért folyó közös harcnak. Nyomot hagytak-e ezek a körülmények a litván történelmen, a litván irodalom jellegén, sőt minőségén is? Ügy vélem, igen, s alig hiszem, hogy volna értelme, ha az ellenkezőjét állítanánk.

Az irodalomtörténet azonban arra tanít, hogy tartózkodjunk minden vele kapcsolatos a priori ítélettől. Főleg az irodalom harcos funkciójára gondolok itt. Elfogadhatjuk például, hogy Hésziodosz Munkák és napokja szolgált Kristijonas Donelaitis, a tizennyolcadik századbeli litván kö'ltő mintájául és példája gyanánt, amikor az Évszakokat írta. Az ember azt várná, hogy a költemény gyújtópontjában az év paraszti munkái és szorgalmatosságai állnak, az ábrázolás klasszikus eszközeivel. Ámde mi történt a klasz- szikus ideálokkal, mivé alakultak a litván költő munkájában? Donelaitis, a falusi lelkész, Litvánia egy eldugott zugában, ahol a német gyarmatosítás következményeként csak a nép egyharmada beszélt litvánul, litván nyelven írta meg költeményét, s mondják, hogy a szószékről olvasta föd a híveknek. Költészetével nevelni próbálta a jobbágyokat, dorgálni, ha piszkosak és lusták, dicsérni, ha szorgalmasak és istenfélők voltak, s nemzeti büszkeségüket próbálta ébresztgetni vele.

Donelaitis költői világát a tizennyolcadik század oktató és nevelő irodalmának tipikus példája gyanánt is fölfoghatjuk, de moralistánk és jobbágyvédelmezőnk tehetsége és meggyőző hatalma olyan nagy volt, hogy Évszakok című költeménye, eredetiségével, nemcsak a litván irodalomból, hanem a tizennyolcadik század európai költészetéből is kiemelkedik. Nem meglepő, hogy 1977-ben a költeményt az európai remekíróknak az 1ALC (a Nemzetközi Irodalomkritikai Társaság) által összeállított könyvtárába is besorolták.

Arról is szólhatunk, hogy mily bámulatosan tükrözi ez a kompozíció a költő művészi szemléletét. Sőt, szerintem azt is megfigyelhetjük, hogy milyen sikeresen épül bele az eszmeiség a műalkotásba: minél mélyebben járja át a költő tudatát, annál eredetibb és élőbD az eszme irodalommá való átlényegülése.

Közismert, hogy a szovjet kritika szerint a litván irodalom, mind a próza, mind a lira előkelő helyet foglal el a Szovjetunió sok nyelvű irodalmában. Nálunk az elmúlt húsz év alatt a litván irodalom úttörő szerepet játszott, s mind a kiadók, mind az olvasók figyelmét fölhívta magára. A kritikusok már azt kezdték firtatni, hogy mi a „titka”, hogy a litván kultúra és irodalom az utóbbi évtizedekben olyan hatalmas lendülettel tört előre.

Hogyan lehet ezt megmagyarázni? A forma eredetiségével? A kifejezőeszközökkel? Esetleg azt tükrözné ez a helyzet, hogy irodalmunk sikeresen tájékozódik a mai líra és próza „világszínvonala” felé?

Valószínű, hogy egyik feltevésünket sem igazolhatjuk maradéktalanul. Meggyőzőbb választ keresve, véleményem szerint maguknak az irodalmat teremtő litván íróknak szellemi világát, illetve szemléletük összetevőit és sajátos vonásait kell vallatóra fognunk. Ami személyes sorsukat illeti, mindnyájukon átcsapott három történelmi hullám, a legellentétesebb politikai tartalmakkal: a polgári litván állam bukásával, a szovjet hatalom restaurációjával s a náci megszállással és fölszámolásával telítve. Pillanatnyilag ezek a drámai események képezik mindnyájunk és az egész nemzet tapasztalatait, s magánemberi élményeinkkel együtt kimeríthetetlen téma- és tárgykört, illetve gazdag érzelmi forrást jelentenek a modern litván irodalom részére.

Ezzel összefüggésben az ideológiát sem tekinthetjük egyszerű közhelyes társadalmi frázisok és jelszavak szövevényének. Sokkal inkább és ugyanabban az időben az ember személyes meggyőződésének és gondolkodásmódjának kell tekintenünk, s a módnak, ahogy a világot befogadja. Justinas Marcinkevičius egészen pontosan írt erről, valamint saját útjáról: „Hiszem, hogy a litván nép szellemi alkotóereje az ötvenes évek folyamán bontakozott ki. Korábban ezeknek az embereknek nem nyílt módjuk az önkifejezésre. Idézzük csak föl a háborút, a fasiszta megszállást, majd a háborút követő időket az erdei tűzpárbajokkal, egész az ötvenes évekig. Számos litván elesett a fasiz