Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.

mus elleni harcban, majd az osztályküzdelmekben, és számosán emigráltak. Azok, akik az új szovjet valóságot építették, nagyon is szükségesnek látták, hogy ennek a történelmi és forradalmi tapasztalatnak a művészetben és irodalomban hangot adjanak. Az embereknek szükségük volt a fizikai veszteségek szellemi kompenzálására. így az irodalomnak és művészetnek kellett megszilárdítania az új társadalmi és erkölcsi helyzetet. Olyan új nemzedék gyűjtötte rá az erejét, melynek gyermekkora a polgári hatalom éveire esett. Szüléink és bátyáink révén a társadalmi szenvedélyek oly hatalmas feszültségét éltük meg, hogy a föld is belerendült. Ezt követte a néphatalom, majd ismét a háború és a megszállás tragédiája. Mindezek után söpört át rajtunk a harc a szovjet Litvániáért. A történelmi események áramába sodródott kis nemzet sorsa mindnyájunk személyes sorsává lett. Ezek szerintem a modern litván művészet és irodalom gyökerei és forrásai”.

Hozzátehetjük, általánosítva, hogy ugyanezeket a történelmi eseményeket és konfliktusokat nemcsak a litván irodalomban, hanem a többi balti köztársaság irodalmában, az európai szocialista országok irodalmában, sőt végső soron a világirodalomban is kitapogathatjuk. Ez viszont annyit jelent, hogy néhány litván író, mint E. Mieželaitis, I. Avy- zius, J. Baltusis, J. Marcinkeviöius modern műveit az irodalom nemzetközi kontextusában is értelmezni tudjuk.

Elli Peonidou (Ciprus)

AZ IRODALOM MINT HARC

Éppen mielőtt görög nyelvű előadásom angol fordításával elkészültem volna, két fiatalember csöngetett házam kapuján, bizalmas beszélgetést kérve. „Katonák vagyunk”, mondták, „s a Zöld Vonalon (a török és görög ciprusiakat elválasztó vonalon) szolgálunk”. Egyikük a levéltárcájába nyúlt, s összehajtogatott papírlapot halászott elő. „Tessék”, mondta, „ez itt egy vers, egy ciprusi török katona küldi önnek. Mi ott mindig látjuk egymást, s naponta szoktunk beszélgetni a tisztek háta mögött. A fiú azt kéri öntől, hogy fordíttassa le és közöltesse a verset, hogy testvérei, a ciprusi görögök okulhassanak belőle”. Magamhoz vettem a költeményt. Címéből láttam, hogy szerzője a görög—török barátság első mártírjainak, a ciprusi görög Misziaoulisznak és a ciprusi török Kavazoglunak ajánlotta, akiket a soviniszták 1964-ben, egy Larnakába tartó gépkocsiban gyilkoltak meg.

A verset lefordítottuk, egy újság hozta is, s a ciprusi görögök ezrei olvashatták. Nem tudom biztosan, van-e a versben költői érték vagy nincs, de hadd áruljak el valamit. Amikor ismét elővettem már kész bledi előadásomat, kénytelen voltam elsüllyeszteni. Nem mintha nem írtam volna meg jól vagy nem a líra kérdéseivel foglalkozott volna, hanem azért, mert hozzászólásom minden érzést vagy meleget nélkülözött, ahogy az egy rideg tanulmányhoz, egy írónak a harcos irodalommal kapcsolatos széptani nézeteit boncolgató tanulmányához illik. Az elkoptatott szavak, a sűrűn használt jelkép-klisék kérdését taglaltam benne: ezek az írók kelepcéi. Elemeztem a nagy görög Nobel-díjas költő, Jorgosz Szeferisz megállapítását: „Szavainkat oly nagyon fölcicomáztuk, hogy túl nagy súlyuk lehúzza őket. Nagyon is szükség van rá, hogy a szó visszakapja igazi természetét, s fontos, hogy egyszerűen és mélyen beszéljünk”.

Kétségtelen, hogy az esztétika felől nézve jó volt a hozzászólásom. De a két fiatalember látogatása után úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben elárultam a harcos irodalmat, sőt magát a harcot is. Az ismeretlen ifjú ciprusi török költő jó leckét adott. Éreztem, hogy ha az ember az életéért harcol, nem keres csillogó-villogó, vadonatúj, díszszemlékre méltó fegyvereket, hanem száguld, és küzd bármilyen fegyverrel, amit