Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.
Algimantos Bučys (Litvánia, Szovjetunió) Ha az elmélet vonalán teszünk kísérletet az eszme, az ideológia és az irodalom kapcsolatának értelmezésére, a legkülönbözőbb irányokba indulhatunk. Ezúttal azt az irányt szemeltem ki, mely az irodalom funkcióinak s e funkciók meghatározóinak problémájával érintkezik. Közben dialektikájukat és dinamizmusukat, valamint azt a hatást is szeretném tekintetbe venni, melyet e funkciók a műalkotás művészi értékére gyakorolnak. Ha az elmélet és a terminológiai részletkérdések félretételével a népköltészetet vizsgáljuk meg, az irodalom három egymással azonos fontosságú funkcióját tudjuk benne megkülönböztetni. Ez a három: a harcé, a játéké és a kalandé. Az ősi litván népművészet ezeket a típusokat kívánja: 1. mitikus történeteket, amelyek a jó és a gonosz küzdelmének törvényeit és végeredményét magyarázzák; 2. úgynevezett „befejezetlen meséket”, amiknek egyértelműen uralkodó eleme a játék, s amelyekben minden tevékenység kizárólagos célja egy-egy ügyes és elegáns teremtő aktus; 3. úgynevezett „mágikus meséket”, melyekben a mesemondást az elbeszélő is, a hallgató is az emberi ész és képzelet magával ragadó kalandjaként éli át. Gondolom, az embernek nem kell a népköltészet kutatójának lennie ahhoz, hogy a dolgot megértse. Mindazonáltal nem kevésbé világos, hogy minden irodalomban, minden saját konkrét történelmi kronológiával rendelkező irodalomban szólhatunk egyrészt a három funkció egyidejű jelenlétéről, másrészt egyikük-másikuk történelmileg változó főszerepéről, hierarchiájuk szüntelen mozgásával és változásaival. Van-e belső logika ezekben a változásokban? Találunk-e bennük szabályszerűséget? Esetleg az ízlés vagy a divat játszik kulcsszerepet abban, hogy az író harcosnak, játékosnak vagy kalandosnak fogadja el és alakítja írói eszményeit? Ahelyett, hogy föltevésekbe bocsátkoznék vagy az egyes funkciókat megpróbálnám elszigetelni egymástól, Ivó Andrié egyik ősi eredetű példázatát, japán paraboláját említeném. A példázatban az író egy Moro Epo nevű költőről beszél, aki háromszázötven összeesküvő társával együtt évekig senyvedett tömlöcökben. A zsarnok uralmának megdöntése után, köeös diadaluk után a költő visszautasítja társai ajánlatát, amely szerint szerepet kellene vállalnia az ország kormányzásában, mert ő is harcosa volt a hatalomért vívott csatáknak. Ennek ellenére, jelenti ki a költő, „ha országunkat ilyen vagy olyan balsors fenyegetné, s elérkezne a próbatétel ideje, ha ismét harcba kellene szállnunk, s a harcban bátorításra és reményre szorulnátok, kérlek, jöjjetek el és keressetek föl engem is”. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy Andrié parabolája prófétikusnak bizonyult. (Megjelenési éve 1920.) Prófétikusnak nemcsak a jól ismert történelmi események, például a fasizmus születése és bukása, hanem a huszadik század irodalma, valamint Andrié későbbi pályafutása szempontjából is. A példázatból egyértelműen kiderül, hogy a költő teljesen szabadon választhatott, mert egy költőnek valóban teljesen jogában áll, hogy mielőtt írni kezdene, maga válassza meg zsánereit és céljait. De a költő csak a történelmi szükségszerűség határai között szabad. Hogy ez mit jelent? Ügy vélem, annak a szükséges voltát, hogy az író a történelem minden konkrét állomásán tisztán lássa a sorsot s a nemzeti irodalom küldetését és feladatát. A parabola litván értelmezése például arra a végkövetkeztetésre vezethet, hogy Moro Epónak, a költőnek egyetlen napot sem kell várnia, hogy ismét harcba hívják. Azért van ez így, mert a litván nép időtlen idők óta Kelet- és Nyugat-Európa útkereszteződésein élt, amiként Jugoszlávia népei is az Európát Ázsiával összekötő zaklatott útvoESZME - IDEOLÓGIA - IRODALOM