Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Alabán Ferenc: Eszmeiség és életérzés Bábi Tibor költészetében

tanulmányában Bábiról: „A költőt élménye határozza meg. Mit hogyan lát, és miért, miként közvetít? Elsődleges-e az élmény: mindent felkavaró, mindent lecsendesítő, vagy az eleve elhatározás erőszakolt motívumkeresése: utánérzés. Az élmény erején dől meg minden. A realitáson.” S a költőnek szinte kivétel nélkül minden verse (különösen kezdeti szakaszában) személyesen átélt élmény fedezetét adja. A költő megismerte a hazájától és nyelvétől megfosztott ember életérzését — ezt tükrözik a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó és a hazára találás örömét hirdető versei, melyeket főleg első kötete (Ez a te néped, 1954) ciklusaiban találunk Okultunk, A Duna hídján át, Ez a te néped, Köszönöm forrón a Pártnak stb. cím alatt. Ez a problematika gyakran visszatér később is a költő életművében, így második kötetének (Hazám, hazám, 1955) verseiben (Bolyongtam sokat, Sose volt, Eltörölték stb.) továbbá a Tízezer év árnyékában (1964) című kötet Ez is történelem és Pant a rhei ciklusainak néhány darabjában. Ez utóbbi ciklusokban már érezhető a, Fábry által meghatározott élményből adódó tudatosodás. „Az élmény nála egyjelentésű legszemélyesebb életével — írta róla kritikusa. — Ebből az életből szervesen folyik a meglátás, tudatosodás és így továbbadóan

— a tudatosítás.” Felismeréseket és konstatáló öntudatot szűrhetünk ki verseiből: Iga- zabb, jobb magyar lettem tőle, -/s érzem, hogy édes egy hazám e föld” (Bolyongtam sokat), „azóta érzem: én is, / én is / valamiképpen híd vagyok” (Híd a Dunán) stb.

Bábi meghatározó élményei közé tartoznak a megváltozott társadalmi viszonyok, de a múltbeli, osztályokra tagolódott világ emléke is erősen él benne. Az átalakulás és változás éveinek verseit leginkább első kötetének az Erős közösség és a Vígabban zöldül a határ című ciklusaiban találhatjuk, de ez a téma foglalkoztatja a költőt a Vándormadár (I960) kötet szinte valamennyi költeményében is. A konkrét élményből fakadó meglátás és ábrázolás a hatvanas évek elején azonban megváltozik — nem csoda, hogy a Tízezer év árnyékában versgyűjtemény több szempontból is kiemelkedett megjelenésekor: a harmadvirágzás lírájában ez az első kötet, amelyben egy költő fejlődése már bizonyos szintézisbe torkollott. Olyan szintézisbe, amely tartalmi és eszmei tekintetben nemzetiségi létünk alapvető problémáit is felölelte.

Többek között Tőzsér Árpád mutatott rá A lírai vallomás hogyanja című tanulmányában a felszabadulás utáni első költőnemzedék élményének és magatartásának megváltozására: „A valóság (mindenekelőtt a falu) elkötelezettjeiként induló költőink — (Bábi, Gyurcsó, Ozsvald) — érezve a szenzuális (tárgyi és érzelmi) világ szűkösségét és kimeríthetőségét — új intellektáulis élmények felé kezdtek tájékozódni.”

A költészet feladata, helye és funkciója változott meg az ötvenes évek végétől a csehszlovákiai magyar irodalomban. Kialakul az a költészet, amely a bonyolultabb életviszonyokat, problémákat és világképet igyekszik kifejezni. Mindezek mögött természetesen meg lehet találni a társadalmi és történelmi eredőket is, amelyek kirajzolják a korszak határait a valóság nagyobb összefüggéseinek rendszerében. A XX. kongresszus felszabadító hatása, a „nyolcak” fiatal költőnemzedékének fellépése és közös antológiájának megjelenése, a sematizmust felszámoló és a realizmus problémáit tárgyaló viták stb. mind egymás következményeiként és közösen változtatták meg az ötvenes évek végi és hatvanas évek eleji irodalmat. A versek már nem az építés és a társadalmi programok jegyében íródtak, hanem az új eszmék összetettebb régióit, pszicholó- gikusabb és egyénítettebb tereit vallották magukénak. Bábi konkrét élményei is megváltoztak — átalakultak intellektuális élménnyé, miáltal természetszerűen változott meg a költő egész lírája. A hatvanas évek első felében lírája dialektikus filozófiával vegyül, a tapasztalatok, élmények és a megismerés útján válik bölcselkedővé. A forrás énekének (1965) egésze és a Könny a mikroszkóp alatt (1966) című kötet verseinek tartalmi mélysége és formabiztonsága a lírikus következetes felelősségével párosul az új kiküzdött egységben és szintetizáló művészi fokon. „Bábi A forrás énekében alakította ki lírájának végső és legteljesebb alakját. Nem új költői világot formált benne, hanem azt az attitűdöt fejlesztette tovább, amely egy évtizeddel korábban kialakult, s amelynek fókuszában a nemzetiségi sorsát élő szubjektum helyezkedik el.” — állapítja meg Koncsol László Bábi kompozíciójáról.

Tőzsér Árpád a költészet céljáról szóló definíciója szerint: „A költészet kollektív magány. S a magány felmutatásával, kollektív élményével a darabokra hullott ember s az emberiség új szintézisének lehetőségét kínálja.” Bábi költészete is e közösségi élmény felmutatásával, harmónia és szintézisigényével, a világmindenség, az „örökké