Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe III.

csapatai lóhalálban vágtattak az Alsó-Ipoly mentére, hogy elvágják az Esztergom felé igyekvő törökök útját. Ipolyszalkánál bevárták őket, és rájuk csaptak. Ekkorra a helyszínre érkezett Nyáry Ferenc, a surányi várkapitány is, háromszázötven huszárjával. Tinódi Lantos Sebestyén, a krónikás költő, így örökítette meg Nyáry megérkezésének pillanatát:

... Szálkái mezőre mikoron jutának,

Az tereken magyar zászlókat látának,

Ottan Ipol vizén el-általgázlának,

Ezek szömbe vívnak, egymásnak mondának.

.. . Ezt jó Nyári Ferenc látá, nem múlatá,

Az ő szép szavával népit bátoritá,

Hamar mindeneknek Jézust kiáltata,

Az ő jó lovakat futna bocsáttata.

Száguldva a vízön ők általzörgének,

Nagy vakmerőképen rájok ökleiének,

Az terekek futamának, rettenének,

Lovagok, gyalogok sok helben veszének.

Ezen a vitézők örömbe valának,

Kit bennök érének, sokat nyakazának ...

Tinódi krónikás énekén kívül, megy Az szálkái mezőn való viadal címet viseli, Istvánffy Miklós és Forgách Ferenc történetírók is megemlékeztek erről az Alsó-Ipoly menti csatáról. A törökök vesztesége nyolcszáz—kilencszáz főre rúgott; portyázó seregüknek a fele jutott csak vissza Esztergomba. Halottaikat az ipolyszalkai határban egy Halom nevű földhányás takarja, amely a Párkány felé vezető országút közelében ma is jól láthatóan emelkedik ki a földből.

Az 1544-es lévai török portya és a szálkái csata intő jelnek bizonyult, fölhívta a figyelmet a török terjeszkedésére. Hont vármegye arra törekedett, hogy az Ipoly- vonal védelmét biztosítsa a hódítók ellen. Az 1546-os országgyűlés kérelme alapján törvénycikk rendeli el, hogy Drégely és Ipolyság várát meg kell erősíteni, s kellő számú katonával kell ellátni. Ugyanazon évben hoztak határozatot arról, hogy Ipolypásztón is várat kell létrehozni. E várnak ma már egyetlen fala sem látható; köveit állítólag a szőlőhegyi pincék építésénél használta föl később a lakosság. A népi emlékezetben azonban számtalan nyoma van annak, hogy Ipolypásztón létezett valamiféle vár, amely éjszakánként tűzjelekkel bonyolított le hír- és üzenetcserét Drégellyel.

A XVI. század második felére Magyarországon körülbelül nyolcszázra—ezerre tehető a várak, erődítmények, palánkvárak száma (ugyanennyi az országban a város, mezőváros). Falum a török bejövetele előtt oppldum volt; erre való tekintettel rendelhették el, hogy itt is kell emelni várat. Építését és őrséggel való ellátását a lévai várnak kellett biztosítania; falum ugyanis e várnak volt tartozéka. Milyen lehetett az ipoly- pásztól erődítmény? Meredek sziklafalon álló, nagy, erős, afféle „igazi” vár képét ejtsük ki képzeletünkből. A vár magja a Mohács előtti időkből már ismert kastély körül lehetett. Belterületéhez tartozhatott még a templom — melyet állítólag törésekkel láttak el —, a suttyóm egy része, esetleg egész területe. Mindezt palánkfallal övezték. Hatalmas cölöpöket ástak a talajba, közüket vesszővel fonták, sárral tapasztották be. Ugyanilyen módon építettek még egy cölöpsort; a kettő közé meg követ hordtak, földet döngöltek. A népi emlékezet várárokról is őrzött meg halvány nyomokat. Falum egykori, ma nyolcvan éven túli tanítója, aki a régi öregeket efelől faggatta, úgy tudja, hogy a várárokba bevezették a Csárad patak vizét. A vár északi oldalán az Ipoly természetes medre szolgált vizesárokként.

A palánkvár építése — amely a jobbágyságnak korlátozás nélküli munkakötelességet, gerenda-, vessző, kő- és földhordást, sáncolást jelentett — ezzel be is fejeződött. Am van a kisded ipolypásztói várnak egy olyan jellegzetessége is, ami a nagy kővárakéval rokon. Komoly, valódi vár aligha lehet meg föld alatti rejtekutak nélkül. Márpedig