Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe III.

ezekből falumban több is akadt, sőt akad, mivelhogy az idősebbek ma is pontosan meg tudják mondani, kinek a kútjából közelíthető meg egyikük-másikuk. Említettem már, pinceásáskor is akadtak föld alatti folyosóra, amely a templom alá vezet. Több „röj- töklyuk” indult a falu belterületét lezáró Csárad patak irányába is, az egykori mocsári tölgyes és az ingoványos Széki-tó felé, melyek menedéket nyújtottak a török elől buj- kálóknak. A meglétüket esetenkénti be-beszakadásukkal bizonyító röjtölyukakba még századunkban is be-bemerészkedett néhány vállalkozó. A száraz, kitűnő lösztalajba faragott folyosók oldalfalában ülőfülkéket találtak; rábukkantak csontvázakra, fegyverekre, használati tárgyakra; olyannyira megkocsonyásodott borra, hogy azt — állítólag

— késsel lehetett vágni. A röjtökök rendszeres tudományos feltárása nem kevesebbet jelentene, mint hogy az ősi falu feltárná előttünk titkait, amelyeket részint a feledés homálya, részint pedig a népi emlékezet legendákat termő vakítása takar el a látni pontosan vágyó ember elől.

1546-tól 1552-ig falumban a várépítés, a röjtökásás lehetett a legnagyobb esemény, a legfáradságosabb munka. Elkészült a palánk, amely — bár nagy várakkal nem versenyezhetett — béke idején jó szolgálatot tett a lakosoknak. Portyázásra ugyanis ágyúk nélkül, könnyű lovas csapattal szállt ki a török. Ellenük menedéket nyújthatott a palánk. Valódi háborús forgatagban azonban e „váracs” sebezhetőnek bizonyult; ágyúk golyóbisának nem tudott ellenállni.

Bizonyítja ezt az 1552-es esztendő, melyben a török nagy támadó hadjáratot indított az Ipoly vidéki végvári vonal megtörésére. Előbb a kulcsfontosságú Drégely esik el. Mindössze százötven fős várőrsége, Szondi Györggyel az élen, öt napig tartja magát a roppant túlerővel szemben. Szondi, akiről vidékünkön legendák keringhettek az idő tájt, nem fogadja el a pasa megadásra szólító üzenetét, melyet Márton, az oroszi pap vitt neki. Mi történt ezután, azt a hazafiasság és hősiesség nagy példájaként Tinódi Lantos Sebestyén, Kölcsey Ferenc, Czuczor Gergely is megénekelte. A legmegrendítőb- ben azonban Arany János festett róla képet:

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpkéd a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.

Hogy vitt ezerekkel! hogy vitt egyedül!

Mint bástya feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűlt,

Kelevére ragyog vala balján.

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ö álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.”

Azt a véget, melynek előidézésére egyetlen golyó nem is volt elegendő. Szondinak térdét érte egy találat, ő azonban, hihetetlen erőről téve tanúbizonyságot, fél térden állva is küzd kis csapatával a várfalon, míg több golyó fejbe és mellbe nem találja.

Drégely várának ostromára nemcsak azért tértem ki, mert a Szondi-kultusz (amely 1885-ben egy Szondi-emlékkápolna építésében s évenkénti megemlékezésekben fejeződött ki) eszményképeket kereső tudatunkból kiveszett. Inkább annak okán, hogy érzékeltessem: a drégelyi hős, aki méltón tudott veszni, ha már veszni kell, Hont más harcosaira is hatott. Többek között a felsőtúri származású Thury Györgyre, akit a szálkái viadal kapcsán már említettünk, s aki Ipolyság 1552-es eleste után a lévai vár kapitányaként szolgált, majd pedig az évtized végén Várpalota kapitánya lett. Hatalmas, erős vitézként, válogatott török legények rémeként emlegetik őt. Ázsiából érkeztek türk lovagok, hogy a kor szokása szerint kopját törjenek vele; Thuryt azonban párviadalban senkinek sem sikerült legyőznie. Nyílt szívű, igaz bajtársukat szerették benne, a rajongásig, a végbeliek. Kanizsán halt meg, dicső harcban, szinte önként. A török élve