Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
a jegyzetfüzetét szedte el — Tazkara, szidi, tazkara!... A fürge kis követségi titkár holmi rózsaszínű meg zöld űrlapokat íratott alá vele, és öt perc múlva már a repülőtér épülete előtt várakozó gépkocsik mellett álltak. A megbízott arcát újra végigsimította az éjszaka lágy illata. A levegő langyos volt, bársonyos, és az ódon, ütött-kopott repülőtéri csarnok piszka és orrfacsaró bűzei után valószínűtlenül üdének hatott, bizonyára az épület előtt elterülő, széles pázsittól és a színpompás virágok leheletétől, de talán még inkább attól a rikító ellentéttől, amely az álmatag virágágyak harmatos csöndjéből és az épület előtt nyüzsgő vásári tömeg kusza zűrzavarából áradt. Amerre nézett, hadonászó karok, vadul integető kezek, villogó szemek, rikoltásra tátott szájak látványa tárult a szeme elé: arabok, négerek, berberek; izzadó képű hordárok, ütemesen tapsoló taxisofőrök, festői zubbonyt és rövid, trópusi sortot viselő arab rendőrök, még festőibb rongyokba öltözött suhancok, tarka köntösökben pompázó, szakállas férfiak; színek és színfoltok szemkápráztató, szédítő forgataga — de egyetlen dolog mégis közös volt ennek a remek színjátéknak valamennyi szereplőjében: valamennyi üvöltött. A megbízott csak percek múltán ismerte fel, hogy a rendőröket, taxisofőröket és hordárokat leszámítva, a tömeg zömét utcai árusok alkotják, akik egymást túlharsogva kínálgatják portékáikat. Kapható volt itt minden — Tut-Anch-Amon aranyozott halotti maszkjától a szépséges Nofretéte kis alabastrom szobrocskájáig, illatos virágfüzérektől zöld műkőből és zöldesfekete dioritból faragott, szent szkarabeuszokig, silány üveggyöngy nyakláncoktól valóban művészi ötvösmunkáig: ezüstveretes, gyönyörű réztányérokig, elefántcsont berakásos, gyöngyházzal díszített ékszeres dobozokig, ékes vízipipáktól harmadrendű európai gyárakban készült „valódi” berber dobókésekig és díszes arab tőrö'kig, keleti illatszerektől keleti édességekig, bajuszpedrőtől antibébiig és óvszerig — ezen a késő éjszakai órán itt minden kapható volt. Sőt, volt ott egy vénséges, szakállas sejk — a megbízott legalábbis annak hitte —, aki, marokra fogva egy rongyos kötőfékei;, időnként előrángatta az egyik rendőr háta mögül szemlátomást világgyűlölő, életunt tevéjét, de amint utóbb kiderült, a tevét kivételesen nem eladásra szánta, csupán hosszabb-rövidebb éjszakai sétára. A teve gőgösen ellenszegült a rángatásnak, a rendőr sarkonfordult, a gumibotjával ráhúzott a teve nyakára, a másik kezével visszalökdöste az arabot a sorba. Ilyenkor egy sza- maras berber tolakodott nyomban a tevés vénség helyére; a csacsi díszes, kopott vörös bársonnyal borított nyergét csapkodta és skandálva ordítozott. Hol azt, hogy „fájf piaszter, fájf piaszter, plííz”, hol azt, hogy „tuenti piaszter, tuenti piaszter, lédiz end zsentlménn!” Olykor a csacsi is besegített egy-egy mélabús iá-val. — Five piaszterért rá is lehet ülni — magyarázta a követségi tanácsos, szemlátomást mélységesen élvezve a megbízott elképedt zavarát. — Twenty piaszterért végig lehet baktatni rajta az épület előtt: kétszer oda, kétszer vissza... A rendőr feszesen széttárta a két karját: egy taxit irányított útjára. A csacsi kidugta a fejét a rendőr hóna alatt, s ezúttal apalt-anyait beleadott egy reklám-ordításba. A rendőr, a változatosság kedvéért, most a csacsi fejére húzott rá a gumibotjával és egykedvűen visszataszigálta a szamaras embert a sorba. A megbízott szédült a gyönyörűségtől; boldog volt. Akkor pillantotta meg a borostás képű, elhanyagolt külsejű, sovány európait. Talán azért figyelt fel rá, mert a férfi — 30—35 éves lehetett, kitaposott szandált, kifakult sötét nadrágot és nem túlságosan tiszta fehér inget viselt — sápadt arcával és szemérmes hallgatásával annyira elütött a zajongó, tarka tömegtől. Két-három lépéssel az arabok zsivajgó félköre előtt álldogált, oldalt, egyedül, egy pálmafa alatt, — nyilván ott volt a megszokott helye —, előtte festőállvány, a kezében hosszúnyelű, vékony ecset, mintegy jelezve a férfi foglalkozását és árucikkeit. A festőállvány lábához támasztva, olcsó léckeretekre erősítve, néhány festmény várakozott hasztalanul vevőre. A megbízott az épület előtt sorakozó ostornyeles fénycsőlámpák erős fényénél sem láthatta, mit ábrázolnak a képek, de a férfi alakja meglepte. — Európai? Festőművész? — kérdezte bizonytalanul. A tanácsos bólintott. — Belga — mondta szűkszavúan. — Még lesz alkalma találkozni vele. Majd elmesélem a történetét. Hozzátartozik Kairó városképéhez. De megjöttek a bőröndjei — intett
