Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Duba Gyula: Nemzetiségi irodalom és világtudat

NEMZETISÉGI IRODALOM ÉS VILÁGTUDAT

Mennyiségi értelemben, méreteit tekintve a nemzetiség és a nagyvilág emberközössége két fogalmi véglet: az első a kollektív kicsinységre, kisebbségre utal, míg a második az abszolút emberi nagyságot és teljességet juttatja eszünkbe. E fogalmak dialektikus ellentétpárt alkotnak, de — tegyük hozzá! — nem mesterséges ellentétpárt, hanem természeteset és objektívet, amely valós és élő kölcsönviszonyt testesít meg és amely ösztönös, de törvényszerű benső mozgásában kiegyenlítődésre törekszik. Kölcsönhatásukban a kisebbség törekvése célszerűbb és tudatosabb: növekedni, emelkedni, kiteljesedni, „világiasodni” akar. De úgy, hogy közben önmaga maradjon. Hogy az egyetemeshez való felemelkedése ne valamiféle nivellálódást és jellegtelenséget vagy önfeladást jelentsen számára, hanem személyes különösségében és egyediségében gyökerező növekedést és fejlődést.

Méretekben kicsinek maradni és ugyanakkor a nagyság becsvágyát bírni — nem abszurd ellentmondás? A matematikában bizonyára igen, a kultúrában azonban nem! Bár ott is lehet paradoxon, de nem leküzdhetetlen ellentmondás. Az irodalom — a kultúra — az életnek olyan területe, ahol a mennyiségi és minőségi összefüggések törvényei, kedvező feltételek mellett optimális és demokratikus formában, pozitívan érvényesülhetnek.

A feltételek külső körülmények hatására alakulnak, s ugyanakkor belső erőkkel alakíthatók. A külső körülmények figyelembevételével főleg az utóbbi erőkre összpontosítjuk figyelmünket, jelezve ezzel is, hogy vizsgálódásunk önelemző indítékú. Bevalljuk, hogy nemzetiségi írásbeliségünk — kultúránk — jelenlegi helyzetében a benső erők tudatosítását, mozgósítását és összegezését tartjuk a legfontosabbnak.

Amikor irodalmunkról — és önmagunkról — történeti igénnyel és érvénnyel akarunk szólni, a gyökerekig kell visszanyúlnunk, a háborús évekig és főleg az utána következőkig. A nullpontig! Az átmeneti évekig, majd az abszolút kisebbség állapotáig, amikor a nagyvilági láthatár számunkra mind fizikai, mind eszmei-fogalmi értelemben egyaránt elérhetetlen messzeségben, szinte a végtelenben létezett valahol. Az akkori élettér: a falu. Szellemi lehetőségeink: régi újságok, öreg könyvek, ponyvaregények, kalendáriumok — semmi időszerű és élő, csupán a múlt. Az anyanyelvi szavak lehulltak a jelenről, összeszűkült népi világban kóboroltak, leperegtek a zártság faláról, mint a falra- hányt borsó. Az írás igénye teretlen és időtlen, magányos személyes körökbe zártan halódik, gyakorlatilag, intézményesen nem létezik, néma és élettelen.

Ezt a végtelen zártságot és magányt nyitja fel akkor Február. Történelmi eseményei nyomán felhasad és friss hangokkal telik meg a kisebbségi világ, s mi a zártság falainak nyíló repedésein át szétömlünk a világba és járható utakat keresünk magunknak előre és felfelé. Tanácstalanságunkban egyetemes eszme formájában biztat a nagyvilág, tapasztalatlan lépéseink közben a szocializmus ideája bátorít, utat mutat, lehetőségeket ad, kilendít nullpontunkből és elindít az egyik abszolút végletből — a kisebbségből — a másik — elérhetetlen? — véglet, a világ felé.

Nemzetiségi egyediségünk — irodalomtudatunk és kultúraeszményünk — születésének és fejlődésének a folyamata és története megírásra váró „tudat-regény”. Sajátos középeurópai jelenség, melynek summája nemzedékemnek — a mai ötveneseknek — ereDuba Gyula