Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Duba Gyula: Nemzetiségi irodalom és világtudat

dendő alapélménye és egész életre etikai-emberi programot adó tanulsága. Ez a nemzedék a harmincas évek elején, az első nagy gazdasági világválság idején született. Az első Csehszlovák Köztársaságban kisebbségi iskolában tanult magyarul és szlovákul. Harmincnyolctól a háború végéig magyar királyi gimnáziumba vagy polgáriba járt, ahol három-négy osztályt végzett. A háború után dolgozott, parasztnak, munkásnak készült, nem látta jövőjét, de a múlton sem töprengett, mert fiatal lévén, nem volt még múltja. Nézett maga elé, de csak a falu határát látta s talán a legközelebbi kisvárost. Húszéves korára megtelt drámai létélményekkel, történelmi tapasztalatokkal, sorstragédiák mélységébe merült. Aztán Február a világba lökte: menj és tanulj, gyarapodj és gyarapíts! Tegyél magadért és másokért! Fogadd el az eszmét, tedd magadévá, s boldogulsz! Kisebbségi életednek vége, nemzetiségi ember leszel.

A nemzetiség fogalmát és gyakorlati-népi értelmét — a kisebbség minőségi korszerű sítésével — a szocializmus hozta létre és azóta is élteti és fejleszti. A fogalom kimunkálásában és konkrét sajátosságai kifejezésében jelentős szerepe van az irodalomnak. A történelem igazolja, hogy akkor, egy emberöltővel ezelőtt — Február után — a nemzetiség fogalmával és gyakorlatával együtt irodalom született. A zártságból kijutó fiatalok tanulni kezdtek és írni próbáltak, hogy kifejezzék és megvalósítsák önmagukat, lelkesen és feltétel nélkül szolgálni kívánták az eszmét, amely felszabadította őket az abszolút kisebbség ólomsúlya alól. Irodalmi és művészi tapasztalatlanságukban, nagy elméleti és gondolati talányként — mint feltárásra váró bálvány — tornyosult elébük az alapkérdés: mi az irodalom? A kérdés megválaszolásához rendelkezésükre állt a századközép szocialista irodalomeszményének a dogmája: az irodalom az új társadalom éoítésének és az osztályharcnak az egyenes és közvetlen eszköze. A korszak irodalom- története tisztázott, s az utókor számára a sematizmus tényei felett való fejcsóválásnál fontosabb a tanulság: akkor azok írtak maradandó verset, akikben elég erős volt a reális valóságérzék és élő a hagyományokkal való kapcsolat. A korabeli szocialista észté tika elveinek és gyakorlatának a kritíkátlan elfogadása sematizmust eredményezett, de az önálló és reális valóságszemléletből akkor is vers születhetett.

Realizmus és hagyományőrzés, mint a nemzetiségi irodalom — de miért ne tágítanánk a tétel érvényének méreteit a nemzetiségi létre is? — biztosítékai! Ami a háború utáni első évtized során ezek jegyében született, számon tartható érték, amit nem ez a két fogalom fémjelez, az eltűnt, elfeledtük.

De közben irodalmunk szívósan vívta meghatóan heroikus harcát a léthez való jogáért. Érezte — és Fábry is bizonyította —, hogy csak akkor lesz joga a léthez, ha végül is irodalom lesz, minőséggé, értékké válik. Ezért következő nemzedéke az ötvenes évek végén már így tette fel az alapvető kérdést: mi a jó irodalom? Van a mi szellemi fejlődésünkben valami ösztönös és elemi, mint a gyermek növekedésében, aki először tudomásul veszi és megtanulja a világ tárgyait és tényeit, majd fokozatosan kutatja lényegüket és értelmüket, átéli minőségüket. A „kölyök-írodalom” egyszerre megtelt kérdésekkel. Problémái kavargásának egét jólelkű és okos csattogással szabdalták keresztül-kasul Fábry Zoltán kritikai „villámai”, melyek nyomán a líra- és prózavetéseket jótékony záporként paslrolták a szenvedélyes és gondolatgazdag véleménykülönbségek.

Az ötvenes évek végén a nemzetiség szellemi fejlődésébe beleszóltak erős ha’igú, fiatal írástudók s bár talán kevesebb drámai sorsélménnyel, de több irodalmi mí'velt séggel és tárgyi tudással tették fel az új, aktuális kérdést: milyen a jó, a korszerű irodalom? Mi az esztétikai érték? Mi az irodalom valós szerepe és lehetősége? Mindennek ellene voltak, ami elavult, fejletlen és kezdetleges, kiátkozták a sematikus, a kiérleletlen, a felszínes műveket, szenvedélyesen támadták a megcsontosodott gondolkodást és az áltekintélyeket. Más oldalon az irodalomban elbeszélések és novellák születtek, melyek a nemzetiségi sorskérdéseket feszegették és amelyek értékeléseképpen és nyomán, kritikák és irodalmi riportok ösztönzésére a nemzetiségi tudat befelé fordult és egyre intenzívebben vizsgálta létét, törvényeit, önmagát. Gazdagon termő évek ezek, a század hatodik évtizedének első fele. Kiteljesednek bennük költői életművek, megalapozódnak prózaírói egyéniségek, a nemzetiségi irodalmat árnyalt kritikai ítéletek rendszere szövi át. Világirodalmi szempontok jelennek meg, változatos műfajiesztétikai információk gazdagítják az irodalmat. Oj és korszerű művészi hatások erjesztik és érlelik, hogy fölnevelje a következő fiatal, nemzedéket, amelyik majd kategpri-